Nálam az úgy volt annak idején, hogy a thrashkorszakom után jött a glam rock, tehát a Sodom, Death Angel, Megadeth és más hasonló bandák után kaptam rá a Mötley Crüe, Vain, Quireboys és az L.A. Guns lemezeire. Ma már ez a műfaj a legritkább esetben fordul elő a lejátszómban, de bizonyos előadók munkásságát, ha nem is naprakészen, mégis figyelemmel kísérem, ezen kivételek egyike a Los Angeles-i gárda, akik idén új lemezzel jelentkeztek.
Rögtön bele is ugranék a közepébe: teljesen ledöbbentettek ezzel az új anyaggal a srácok. Nem gondoltam volna, hogy a Gunsnak valaha lesz még egy komolyabb dobása. Az utolsó megjelenésük, amit a jobbak közé sorolnék a "Waking The Dead" volt, még 2002-ben. Az azóta készült anyagaikat leginkább közhelyes sablonokból építkező, becsületes iparosmunkáknak nevezném. Világos, hogy évek óta jól tolják a rock’n rollt, csakhogy az évek nem mennek el nyomtalanul, és a kétezres években a zenekar egy egyre inkább helyben topogó bandának tűnt.
Egészen eddig! Mert ez a lemez megszólal. Nagyon összekapták magukat minden téren. Látványosabb lett a videó, összetettebb, kifinomultabb, sokrétűbb lett a zene. Mindehhez talán csak anyagi bázisra volt szükségük, de az is lehet, hogy egy ihletett periódusba kerültek. Reméljük így lesz… Mondhatni sokkoltak a megújulással, hiszen két éve még odáig süllyedtek, hogy a Highway Star és a House Of The Rising Sun akkordmenetére írtak saját dalokat... (Speed és The Flood's The Fault Of The Rain). Most meg alig lehet rájuk ismerni.
A hangzásuk jelentősen megváltozott az eddigiekhez képest. Lejjebb hangolták a gitárokat, és amolyan doomos-metalos-riffelős glam rockot vezettek elő, ami még a kísérletezősebb anyagaiknál is távolabbra kalandozott, de ez jól áll nekik. Sokkal jobban, mint a motoros rock, vagy a sláger-orientált hajrock.
Ma már ők is azt nyilatkozzák, hogy aki szerelmes dalokat vár tőlük, az tehet egy szívességet, de azért én még jól emlékszem azokra az időkre, amikor ez nagyon ment náluk, sőt Phil Lewis '99-ben a szólólemezén még a feleségéhez is képest volt „Nem tudok nélküled élni” címmel vallomással élni… (majd 2015-ben elvált).
Azóta eltelt egy kis idő, a legújabb L.A. Guns már azzal kezdi lemezét, hogy dühös (Rage), majd azzal folytatja, hogy mindenki maradjon tőlük távol (Stay Away) és amikor már azt gondolnád, ezek tényleg felhagytak a cicivadászattal, akkor… hoppá… „Te egy időzített bomba vagy, gyere, robbants fel…’’ Megérkezik a Loaded Bomb és már le is buktak az urak. Eddig tartott a mellébeszélés, a vér nem válik vízzé, aki egész pályafutása alatt muffok bűvöletében élt, az nem tud lemenni teljesen Black Sabbath-ba, még akkor sem, ha ehhez a zenei képzettségük adott. Legalábbis részben.
Mert Phil Lewis már csak Phil Lewis marad. Ugyanezeket a témákat egy karcos hangú kolléga durván meg tudná tölteni energiával, és akkor valóban egy inkább metal, mint rock’n roll korong születne, de vele ez még mindig inkább glam vagy mondjuk glambe hajló súlyos rockzene. Ha manapság ilyet mondani ciki, akkor is.
Ő pont a kissé nőies, összetéveszthetetlen hangszínétől különleges énekes, s bár kiváló rocktorok, neki ez a metalkodás nem egy könnyű terep. Mindent kihozott magából, amit lehet, de amikor a Going High című dalban valóban magasra megy, és az egykori klasszikus Over The Edge-hez hasonló szintű hajlításokkal próbálkozik, jól hallható, hogy ez már erősen próbára teszi.
Talán az sem véletlen, hogy jóval kisebb erőpróbát jelentő, tipikusabb rockdalok is helyt kaptak a lemezen, mint amilyen a Gone Honey, vagy a Don’t Need To Win című régivágású nóta. Az én személyes kedvencem a címadó, és a Down The Hole című, grunge-ba hajló tétel.
Az a helyzet, hogy az L.A. Guns pont attól érdekes számomra, mert több lemezén remekül keverte a különböző irányból érkező rockhatásokat, hozzátéve ezekhez az Aerosmith, Stones, Kiss, s most már Sabbath környékéről érkező ízekhez a saját egyéniségét. Ez most is így van, öröm hallani, mennyire jól kotyvasztanak a különböző zenei elemekből. A banda másik védjegyének számító Tracii Guns-riffek sem okoznak csalódást, mint ahogy szólók terén is megmutatja, mit tud, több dalban (például a Stay Awayben) is pengés kis szólót nyomat.
Nekem egyetlen dal nem tetszik, ez pedig az utolsóként elhangzó Boom, mely pont olyan, mint a bevezetőben említett korábbi próbálkozásaik: kissé erőtlen, elcsépelt, unalmas.
Összességében nálam a zenekar életművét tekintve előkelő helyre került ez a korong, ha nem is nyomta le első helyről a "Hoollywood Vampires" lemezt, de mindjárt ott van mögötte a második helyen. Azt majd csak az idő fogja megválaszolni, mennyire lesz maradandó érték, engem nem lepne meg, ha évek múlva vagy visszatérésként hivatkoznának rá a szakmabeliek.
8/10
