Kis túlzással a francia Neige és projektje, a Winterhalter dobossal kiegészített Alcest egymaga indította el a post-black metal trendet a kétezres évek utolsó harmadában. Azóta ez a kortárs metalszíntér egyik legfelkapottabb és legagyondicsértebb vonala lett, számtalan utánzóval és kópiabandával. Mára talán már túl is vagyunk ennek csúcspontján és a hullám kifulladni látszik. 

Általános félreértés a post-(black) metal kapcsán, hogy művelői szerint a metal halott és ez az, ami a vég után jön. Nos, ez egyáltalán nem így van: a post-x az x stílusból kinövő, azt továbbfejlesztő és továbbgondoló vonulatot jelenti, azaz a post szó itt nem időbeliséget, hanem sokkal inkább térbeliséget testesít meg, ha ilyen képzavarral élhetünk egyáltalán. 

A kezdet kezdetén az Alcest még sokkal inkább közelebb állt a feketefémhez: afféle modern, atmoszferikus black metalt játszottak, érdekes stíluskikacsintásokkal. Aztán lemezről  lemezre kezdtek távolodni gyökereiktől, mely folyamat végül a 2014-es "Shelter" koronggal tetőzött: a hülye elnevezéssel csak shoegaze-nek hívott (köldökbámulós-bebambulós) és dream-popos hatások itt szinte már teljesen háttérbe szorították a rockzenei elemeket, így az album nem is igazán aratott osztatlan sikert sem szakmai, sem pedig közönségberkekben.

A 2016-os "Kodama" (lemezkritikánk ITT olvasható) már egyértelmű visszakanyarodást jelzett: a francia banda maga is érezhette, hogy előző anyagukkal túlmentek azon a határon, melyet rajongóik még őszinte lelkesedéssel követni óhajtanának. Ennek megfelelően a "Kodama" japán ihletettségű dalai afféle post-black útmutató alapján mindent tartalmaztak, amit az Alcest boszorkánykonyhájában 2008 táján Neigék anno kifőztek. Nem azt mondom, hogy afféle robotpilóta üzemmódban készült az a korong, mert arról szerencsére szó sincs, de valahogy nem érződött már az az átütő újdonság és átszellemültség, mely miatt a csapat mindig is kitűnt a mezőnyből.

Az Alcest számomra egy ligában játszik az általam a leginkább előremutatóként elkönyvelt kortárs metalbandákkal, mint például a Mastodon, a Gojira vagy éppen a magyar Thy Catafalque. Egész egyszerűen teljesen másik minőségben vagy éppen művészi színvonalon alkotnak ők, mint a legkülönbözőbb zenekarok többsége. Nagyon nehéz megfogalmazni ezt: pontosan mi is különbözteti meg a kompetens, korrekt produkciót a valódi, azonnal magába szippantó művészettől?

Nagyon kíváncsi voltam, hogy a franciák milyen utat választanak maguknak az egyébként kiváló "Kodama" után: sokadik hallgatást követően a válaszom talán az lehetne, hogy a Nuclear Blast gondozásában október 25-én megjelent "Spiritual Instinct" a spiritualitás, a transzcendentális, a szinte mitikus hagyományok felé fordul, legalábbis zeneileg. 

Ahogy jöttek velem szembe szépen sorban a dalok, több hazai előadó is eszembe jutott: Perihelion, Bakos Attila és áttételesen természetesen a már említett Thy Catafalque is (mindegyikőjükről írtunk több lemezkritikát, mely magazinunkban mind megtalálható). Valami ősi, szinte vallásos hangulat hatja át az egész albumot és nem egyszer népzenei hatásokat is rejtenek a dalok.

A L'Île Des Morts dallamvilága például alapvetően egy Einherjer nótába is beférne: epikus pagan/viking vokálmelódiák sorjáznak itt, melyet rendesen meg is támogatott egyfajta Enslaved-jellegű progresszív blackes riffelés. A Le Miroir pedig keltás atmoszférájával, álmodozós, meditatív hangulatával sodor el valahová jó messze, el ebből a nyálkás, ködös, nyirkos, füstszürke novemberből.

Az egész korong egyértelműen visszakanyarodás a metal szállásterületére: blastbeatek, tremolós riffelés, Neige többször is kieresztett blackes vokálja mind jelzik, hogy bizony van még mondanivalója a francia bandának ebben a közegben és jól esik elmerülni abban a világban, melyből indultak anno.  

A hattételes, bő negyvenperces anyag első fele számomra nem pusztán tökéletes, hanem valami olyan töltettel és lelki tartalommal bír, melyet alig-alig találni meg a kortárs metalszíntéren. Egész egyszerűen érezni azt, hogy a bandát hajtja belülről valami, egy olyasfajta művészi késztetés, melyet nem lehet legyűrni és mely utat találna magának akkor is, ha senki sem lenne kíváncsi a produkcióra. Mondanivalójuk van, ráadásul olyan, amit senki más nem tud  és talán nem is akar elmondani helyettük. 

És itt a lényeg: belső indíttatás, a csak általunk, saját egyéni hangunkon elmondató közölnivaló nélkül pusztán a giccs marad. Bár más kapcsán, de Milan Kundera cseh regényíró A regény művészete című esszékötetében ezt tökéletesen fogalmazza meg: 

A giccs szó annak az embernek a magatartását jelöli, aki mindenáron és minél több embernek tetszeni akar. Ahhoz, hogy tetszést arass, helyeselned kell, amit mindenki hallani akar, a közhely szolgálatába kell állnod. A giccs a közhelyek butaságának lefordítása a szépség és emóció nyelvére. A tömegtájékoztatási eszközök feltétlenül és mindenáron tetszésre törnek, arra, hogy minél nagyobb tömegeket nyerjenek meg maguknak: körülfogják, áthatják egész életünket, mindennapi erkölcsünkké lesz a giccs. Azt fenyegetik, ami a legféltettebb kincsünk, egyéniségünket, eredeti gondolatokhoz való jogunkat. 

(Milan Kundera: A regény művészete. Budapest, 2003. Európa Könyvkiadó, 169-170. oldal, fordította: Réz Pál)

Az Alcest pontosan ezzel áll szemben: önállóan alkot, a saját hangján, a saját gondolatait közli, melyek nem hasonlítanak senkiéhez, éppen ellenkezőleg, őket akarják utánozni a reménytelen kópiacsapatok (Deafheaven és társaik), csak éppen a belső tartalom minősége nélkül. 

A "Spiritual Instinct" emlékeztet minket arra, hogy 2019-ben is lehet ilyen színvonalon alkotni metalzenét: ha pedig így is lehet, akkor miért adnánk alább hallgatóként is?  

10/10