Tulajdonképpen mi is egy jó hardcore-lemez elkészítésének tökéletes receptje? Először is kell egy énekes, aki nem tud énekelni (nem rossz értelemben persze: köztudott ugyanis, hogy ebben a műfajban nem éppen Pavarottikra vadásznak a zenekarok, ha vokalistára van szükségük), kell egy gitáros, aki nem tud gitározni (ezt se vegyük szó szerint, ám a John Petrucci-féle agyas gitártémák sem illenek ide), valamint egy betonbiztos alap, mely egy megbízható basszerost és egy jó dobost foglal magában, akiknek szintén nem kell zeneakadémiai végzettség. Aztán nem árt, ha ezek az arcok lázadnak, dühösek, és ha kell, akkor vidámak is tudnak lenni.

Na, most a veterán Agnostic Front (Roger Miret - ének, Vinnie Stigma - gitár, Craig Silverman - gitár, Pokey - dobok, Mike Gallo - basszusgitár) mindezen tulajdonságok birtokában van. Az 1980-ban alakult NYHC-stílusban utazó banda idén már a tizenkettedik stúdióalbumát jelentette meg, az életkorukat tekintve pedig már amolyan hardcore-nagypapák vagy mi. De kemények, mint a Tarzan sarka és egyelőre még jól áll nekik. Ütős dalokat is tudnak írni, ha akarnak. Ebben a stílusban viszont nem könnyű ennyi év után újat mutatni.

Meg kell hagyni, hallottam már jobb Agnostic Front-lemezt is, mint ez a mostani. Hoznak egy bizonyos szintet, amire egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy rossz, de hanyatt sem vágódunk tőle, az biztos. Lehet, hogy már ellőtték a legjobb riffjeiket? Lehet, hogy kissé megfáradtak? Nem tudom, mindenesetre nem érzem azt a fajta átütő erőt és ötletességet, amit a zenekar egyes korábbi anyagain.

A hangzás rendben van, a dalok pedig úgy-ahogy elmennek. Ebben a tekintetben például a szekszárdi Don Gatto lepipálja őket, mint a sz..rt. Náluk még azért ott van a fiatalos lendület ugyebár, de kíváncsi leszek, hogy ennyi év múlva tudnak-e majd Acélosék bármi újat mutatni mondjuk a fuck you-n kívül.

A lemez egyébként kiválóan indul a Spray Painted Walls-szal: tipikus AF, itt minden a legnagyobb rendben van. A második Anti-Social pedig egy tipikusan antiszociális dal: ledarálnak egy rövid és gyors hardcore tételt, aszt annyi. Meghallgatod és nem marad meg benned semmi. Maximum valakinek eltöröd az állkapcsát vagy bevered rá az orrát pogózás közben. Az ezt követő Get Loud! is amolyan csuklóból kirázott HC-szerzemény.

Még mielőtt valaki a halálomat kívánja a kritikámat illetően, megjegyzem, hogy én inkább a Madball-féle new school hardcore rajongói közé tartozom. A negyedik Conquer And Divide például egy kissé már közelít ehhez a vonalhoz és nem is rosszul. Az I Remember dallamos old school ízekkel operál; jó kis nóta. Lássuk, melyik dalt érdemes még kiemelni a tizennégy szerzemény közül. Legyen mondjuk az Isolated a megnyerő old school riffje miatt vagy az In My Blood, mely szintén kitűnik a kissé unalmas dalok alkotta szürke masszából.

Egy Agnostic Front-rajongónak szerintem nem kell ajánlót írni ehhez a lemezhez, aki pedig nem szereti a hardcore-t, az valószínűleg el sem olvassa majd ezt a kritikát. Ennyi. Ja, a lemez a Nuclear Blast gondozásában jelent meg 2019. november 8-án.

8/10

Fotó: Joerg Baumgarten