Népszerű madár a rockzenében a varjú, kapásból öt banda is eszembe jut róla, a Stone The Crows, a Black Crows, a skót The Mother Of Crows, a lett Crow Mother, és a New Orleans-i Crowbar... Most pedig már ismerem a spanyol Mothercrow kvartettjét is Barcelonából. Ismerjétek meg őket ti is, ha vevők vagytok a régi idők rockzenéjének mai tolmácsolására, nagyjából a Deep Purple/Jethro Tull/Cream stílusában.
Leginkább a már említett Stone The Crows világára hasonlít a Mothercrow új lemeze, erős blueshatás érezhető a kemény, gitárcentrikus számokon. Valamennyi pszichadelia is ott mozog a háttérben, ezt a wah-wah pedálokon kívül némely számban egy kevés fuvola is elősegíti.
Sajnos azonban Karen Asensio énekesnő messze elmarad Maggie Bell fantasztikus hangadottságaitól és Max Eriksson sem egy Les Harvey. Ezt be kell látni. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy ettől még nagyon jók. Hiszen a két Stone The Crows tag annak idején a világ élvonalához tartozott, tőlük elmaradni nem szégyen. (További tagok: Claudia Gonzales - basszusgitár, Pep Carabante - dobok).
Karen mély hangja engem megtévesztett, elsőre azt hittem, férfi áll a mikrofon mögött, és csak a videóban láttam nagyon is feltűnő ismertetőjegyeit nemi hovatartozásának. A lemezen annyira effektes és mélyre kevert az egyébként is mély orgánuma, hogy az simán elmegy férfihangnak. De mint már mondtam, bármikor tudna olyat mutatni nekünk, férfiaknak, ami azonnal meggyőzne a gyengébbik nemhez való tartozásáról. Sajnos nem mutat... (eleget.)
De legalább énekel, és nem is rosszul, tulajdonképpen hiba nélkül megoldja ezeket a veretes, nem is annyira egyszerű témákat. Erikson sem egy fakezű gitáros. A fő gond ott van, hogy elmegy mellettem az anyag. Kellemes háttérzene, de nem több. Nincs erős karaktere a számoknak. Nem tudsz megjegyezni semmit, nem lehet mélyen belekapaszkodni. Egyszerű riffek, kiszámítható akkordmenetek, lapos énektémák. Kár érte, mert minőségi rockzene, csak valamivel több spiritusz kellene bele.
Az együttes 2014 óta létezik, ez a bemutatkozó nagylemezük. Korábbi anyagaik: "The Mothercrow EP 2016", "On The Road EP 2017". Miután jó ideje próbálkoznak a zeneiparban, én attól tartok, ennél messzebb nem fognak jutni, de ez nem feltétlenül baj, csak nem kell a világ megváltására vágyakozni, és akkor nem ér csalódás.
Pozitívum a slágeres hangnem kerülése, a fülbemászó refrének mellőzése, a valóban hiteles hetvenes évekbeli hangzás, a sokezer zenekarnál eredetibb csapatprofil, mindez azonban nem párosul kiemelkedő zeneszerzői vénával. Érdemes egy mondatot szánni a kifinomult, hangulatos albumborítóra: valahogy így kellene ezt csinálni mindenkinek!
A dalok hangzásának minősége nem kifogástalan, különösen a cinek szólnak kegyetlenül fájdalmasan, de a basszuson sem sokat szőröztek a hangmérnökök. Kakaót kapott rendesen, csak sokszor a hangszíne éles nekem. Pedig a Mothercrow talán azért szerződött át a Cabaltól a berlini Nasoni Recordshoz, mert elégedetlen volt korábbi kiadványaik hangzásával. Ezen még lesz mit finomítani.
Ha egy cseppet sem doomos, nem hörgős, nem extrém, mégis súlyos rockhangzásra vágysz, akkor nagyon bejöhet az Anyavarjú, mint olyan formáció, akik meglepően közel állnak ahhoz a bizonyos vintage-érzéshez.
Kiemelkedő számuk nincs, mint ahogy lefelé sem lóg ki egyik szerzeményük sem. Megbízható, érett, tisztességesen feljátszott anyag, nem bántam meg a meghallgatását, azt mondanám, vén csatabölényeknek kötelező. A többi varjúkedvelő meg próbálkozzon mondjuk a Magpie Salute új lemezével, amelyen egy ex-Black Crowes tag, Rich Robinson énekel… hátha...
7/10
