A svájci The Hillbilly Moon Explosion 1996 óta nyomatja a füstös rockabilly muzsikát (várd ki a végét!) és az elmúlt évek alatt nem kevesebb, mint kilenc albumot készített. Ehhez képest alig-alig tud róluk valaki széles e világon, pedig jelen sorok írója rá a bizonyosság, hogy az általuk játszott zene még a műfajtól távolabb eső, ám nyitott füllel rendelkező hallgatók számára is mond valamit.
Sosem voltak ők szimpla tánczenekar, előszeretettel ötvözték dalaikat minden olyan stílusjeggyel, mely a kiszámítható rock’n roll billentéseket érdekessé teszi, de pont az a fésületlen, erőteljes durvulás hiányzott belőlük, melyet ez a legfrissebb korong, kicsit késve bár, de meghozott. Azzal, hogy a velük régóta nagy haverságban lévő, eddig csak egy-egy közös felvételt jegyző Demented Are Go énekes, Sparky egy egész albumon át közreműködik, valószínűleg pályafutásuk legkeményebb, legdögösebb lemezét követték el.
Az első szám, a Broken Love simán elmegy akár egy punk banda himnuszának is, óriási party nóta, húz, mint Fekete Laci a kamiont, és megpörget, mint Gécsek Tibi a kalapácsot, eközben akár még némi Wildhearts/Dog’s Damour emlékképek is beugorhatnak a kilencvenes évekből (már ha vannak ilyenek, persze).
A Stumble Through The Darkness sem kedélyes teadélutánokra való, Sparky őrült üvöltésein az idősebb nénikék is megbotránkoznának, s nem egy a műfajokban járatlan, zöldfülű tinédzser death metalnak kategorizálná be. Az Obsession megint egy zakatoló, rockos tétel, ezt két veretes talpalávaló, a Baby I Love You, és a Teddy Boy követi. Ez utóbbi nem feltétlenül kellett volna ide.
Innentől kezdve viszont egészen a zárótételig egyenletes a színvonal. Finomságnak például ott van a Jackson című dal, mely úgy kezdődik, mint egy sramlis trotty-trotty, és lesz belőle egy jó kis ska-billy, vagy a zongorás, torzított gitáros Black Ghoast, mely garantáltan sokáig visszhangzik majd a füledben.
Nem ejtettem még szót a banda felállásáról, ami a következő: Duncan James - gitár/ének, Oliver Baroni - basszusgitár, Sylvain Petite - dob, Emanuela Hutter - ének. Az örökifjú srácok a hatvanas éveiket karcolgatják, s a bájos Emanuela sem ma kapta az első csókot izgalomtól botladozó udvarlójától, ám mindez mit sem jelent, mindannyian simán letagadhatnának egy tízest, vagy amennyit csak nem szégyellnek, meg sem látszik rajtuk az idő múlása.
A felvételek zömében egymásnak válaszolgat az elegáns vörös macska, és a tetovált, rumissza tengerész, s nekem ez sokkal jobban bejön, mintha szimplán egy Elvis-imitátor nyomná ezeket a nem túl bonyolult témákat. Kövezzen meg nyugodtan, aki akar, de jóval tapinthatóbb a bennük lévő élet, mint sok metalbanda énekesének torkában. Nem feltétlenül a szirénázás adja a dolgok velejét, mint ahogy erre gondolom sokan már rájöttek.
Utolsó számként felkerült a páros régebbi közös dala, a feltehetően legnagyobb sláger My Love For Evermore. Rajongóik valószínűleg leginkább erre fognak emlékezni sok száz év múlva. Tökéletes a hangzás, hibátlan az ének, egy kellemes, üde színfolt a mai lemezáradatban.
8/10
Fotó: Pino Gomes
