Gyönyörű billentyűs megoldások, meleg hangú akusztikus gitár, medveként brummogó basszus, és egy jól ismert hang… A The Flower Kings zenekar új lemeze nem okoz csalódást a progresszív rock kedvelőinek. Mindenkit megnyugtathatok, a minőségromlás ezeknél az uraknál ki van zárva! Nagyon összeszedett, sokszínű duplával jelentkeztek, némileg módosult felállásban.

Két új tag érkezett a csapatba Zach Kamins billentyűs, és az olasz dobos Mirko DeMaio személyében. A gitárnál Roine Stolt, Hasse Fröberg énekel, és Jonas Reingold kezeli a basszust. Közreműködtek még: Michael Stolt - ének, basszusgitár, John Zach Dellinger - viola, Paul Cartwright - hegedű.

Akik a tavalyi Roine Stolt szólóalbumot egy kicsit egyhangúnak találták, most kedvükre csemegézhetnek: Elképesztő sokszínűség árad a felvételekből, nem csupán a lemez változatos, hanem egy tételen belül is rengeteg tempóváltás, rafinált hangszeres betét, kisebb-nagyobb beletoldás teszi próbára a hallójáratokat.

Mindez persze azokat sokkolja igazán, akik még soha nem hallottak a The Flower Kingsről, hiszen a svéd zenészek 1993-as megalakulásuk óta ezen a Yes/ELP/Genesis által kitaposott ösvényen haladnak. Eszközeik tehát mit sem változtak, az idők során azonban lényegesen kifinomultabbakká váltak. Soha nem voltak egy kemény rock banda, a hajlóbálást nem éppen az ő műsorukhoz találták ki, a közönség soraiban sem borostás, tetovált rockerek ülnek (nem mintha velük bármilyen baj lenne - én is ilyen vagyok) hanem inkább vájtfülű zenegyűjtők, akik a legkisebb hajlításra is azonnal rákagylóznak.

Pont ezek miatt az elvetemült zenei ínyencek miatt nem engedhetik meg maguknak a botlást az urak, az új lemez a mai, modern kori stúdiófelvételek egyik legékesebb példája. Olyan pöpecül szól a legkisebb, legjelentéktelenebb hangszer is (van itt egyáltalán ilyen?), mint egy bemutatóteremben. Fejhallgatós anyag, igazi kábulat!

Gyorsan túl kell esnem az egyetlen negatívumon, ha ez egyáltalán annak számít, nekem túlságosan lágy a hangzás. Pontosan ezért a karcosabb, dinamikusabb, élőbb megszólalásért inkább a 2018-as Roine Stolt lemezre szavaznék, a kettő összevetésében. Aztán később lehet, hogy megbánnám ezt a szavazatomat, de elsőre ezt mondanám. Azt is figyelembe kell venni, hogy idő kell bő hatvanpercnyi új anyag feldolgozásához. A témák kegyetlen jók, briliáns a hangszerelés, minden-minden elsőrangú, csak kicsit túlságosan is polírozott…

A Bridge című számra kaptam fel elsőként a fejem, ez megy el legmesszebbre a tipikus prog rock stílusjegyektől. Különleges kompozíció, úgy érzem, pont olyan meredek stílusban egyensúlyoz, mint az elefánt a borítón, azt hiszem, még a korábbi rajongókat is meg fogja lepni, ahogy a hosszú, lágy, billentyűs alap elindul, majd kibontakozik belőle a rockos gitár.

A Rebel Circus és a Wicked Old Symphony komorabb, húsbavágóbb témák, de borzasztó nehéz ezeket, és úgy általában a The Flower Kings szerzeményeket jellemezni, mert tekeregnek erre-arra, mint a háztetőre igyekvő indák, egy megszólaló kórus után egy dobszóló jön vagy akusztikus gitár vagy egy váratlan szünet, és a dal végére már nem is ott vagy, ahol közben voltál.

A The Crowning Of Greed – azaz a Kapzsiság megkoronázása című szerzemény például olyan, mintha instrumentális trükközés lenne, és amikor már nem számítasz rá, akkor 3:20 után váratlanul megszólal az énekhang, hogy négysornyi (!) énekkel lezárja a kompozíciót. Na, ilyenek… Ezek olyan dolgok, melyeket más nem nagyon csinál. Olyan tipikus The Flower Kings okosságok.

A dallamosabb, fülben megmaradó témák kedvelői a Black Flagre fognak elégedetten bólintani, a hangulatos énekes részek miatt. Nem tudom, mennyire szokták a derék svédekkel kapcsolatban a Rush nevét emlegetni, nekem itt most beugrott, hogy ez akár lehetne Rush is, mondjuk a "Roll The Bones" lemezről vagy valamelyik újabb korongról. Persze, ha a felvételek hosszát nem vesszük figyelembe, hiszen a Black Flag nem kevesebb, mint hét és fél perc! Csak azt ne gondolja senki, hogy ezzel kiemelkedik a lemezen, dehogy! A Vertigo például tízperces, iszonyatosan összetett darab, és a Miracles For America is tíz fölé kúszik.

Nem mondhatja senki, hogy szűken mérték az urak a jóságokat, az elsőn tíz, a második CD-n öt szám található, az annyi, mint tizenöt új nóta! A második lemez érdekes, meghökkentő című szerzeménye a Steampunk. Nem sikerült rájönnöm, hogy miért kapta ezt az elnevezést. A hosszú, eklektikus zenei folyamban a billentyű viszi a vezérfonalat (különböző hangszíneken), de hallhatunk marimbát is és természetesen torzított gitárt is. A Spirals és a We Were Always Here itt a vége felé megint két olyan szám, melyekről az jutott eszembe, hogy jól hangzanának bizonyos amerikai rádiókban.

Mivel az utolsó hivatalos nagylemezük a 2013-as "Desolation Rose" volt, és köztudottan nehezen ment az együttes újbóli életre keltése (lásd azt a bizonyos Roine Stolt féle lemezt), tehát teljes hat évet kellett várni erre a kiadványra, talán nem csal nagyot a szimatom, hogy ezzel a hosszú játékidővel, a kidolgozott, impozáns borítóval, a sok különböző hangulatú dallal méltóképpen szeretnének elbúcsúzni a rajongóiktól a Virág Királyok, és szerintem ez tökéletes zárása lenne a nagy életműnek. De lehet, hogy én tévedek, és akkor mi járunk jobban…

8/10