Rozsdagyár

MISTER MISERY - Unalive (2019)

2019. november 21. - Chloroform Girl

mister_misery_unalive_artwork.jpg

Mind ismerjük a mondást: ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján. Ez az elv lemezekre is igaz; mindannyian fel tudnánk idézni olyan albumborítót, mely inkább viccnek lenne jó, belül viszont igazi aranyat rejt. Ennek ellenére a stockholmi Mister Misery idén októberben megjelent bemutatkozó albuma, az „Unalive” borítójának láttán mégis gyanakodni kezdtem. A grafika ugyanis annyi rockzenei klisét tartalmaz, amennyit egy tizenkétszer tizenkét centis képbe bele lehet passzírozni.

A kísértetkastélyból, a hosszú fekete hajú nőt üldöző szellemből, a vérrel borított, táncoló párról, és a vörös rózsákról arra következtettem, hogy a tartalom vagy üdítően ironikus vagy lesújtóan klisés lesz. És mivel mostanában nincs szerencsém, természetesen az utóbbi lett igaz.

A négytagú Mister Misery zenekart Harley Vendetta énekes-gitáros és Alex Nine gitáros alapította 2018 februárjában; tehát zsenge koruk az, ami az album minőségét a legjobban megmagyarázza. Ugyanis ha már a szólásmondásoknál tartunk, egy csecsemőnek minden vicc új. Az "Unalive" tehát főleg azoknak fog nagyon bejönni, akik nem hallottak még az Avenged Sevenfoldról, és úgy általában a kétezres évek alternatív metalhulláma is elkerülte őket. Ugyanis az album javarészt ezekből táplálkozik.

A denevérszárnyas-koponyás együttessel való hasonlóság már a nyitó számban, a The Blood Waltz című tételben szemet (vagy inkább fület) szúr; mind a gitárszólók, mind az ének dallamvezetése mintha az együttes „Avenged Sevenfold” lemezéről kért volna kimenőt, hogy kicsit az "Unalive-on" is fusizzon. A nyitó szám elég vegyes; a már említett kölcsönkért elemeken kívül van némi metalcore-os hörgés, érzelmes dallamok, és horrorfilmes hangeffektek is. Azt azonban már itt sejtettem, hogy Harley Vendetta enyhén fejhangú énekétől rövid úton fogok olyasvalamit kinöveszteni az agyamból, amit jól nevelt fiúk nem mutogatnak, lányoknak meg elvileg nem is lehetne.

Végül nem ezért, hanem a munkahelyem jóvoltából tartottam bő egyhetes szünetet az album harmadik és negyedik számának meghallgatása között. A véleményemet azonban ez a kényszerpihenő sem változtatta meg; a lemezt továbbhallgatása után is első sorban a „klisés” jelző túlhasználásával tudnám, és fogom jellemezni.

Több stílussal is kísérleteznek, ami nálam mindig plusz pont, de itt kicsit inkább olyan érzésem van, mint a vegyes körettel: csak el kellett volna dönteni inkább, hogy mit szeretnénk. Ami például abszolút jól áll nekik, azok az időnként be-beköszönő horrorfilmes témák. A You And I bevezetőjében a kísérteties billentyűtéma arra engedett következtetni, hogy valami klasszikus horrorral tarkított metalcore-ra lehet majd számítani az album hátralevő részében, de sajnos az érzelgős refrénnel csírájában fojtották el ilyen irányú elképzeléseimet. Bár jobban belegondolva, a metalcore ezt amúgy stílusának sajátosságaként hivatásszerűen űzi.

A keményebb vonal szintén jól áll a srácoknak. A hangszeres tudásuk megvan hozzá, a Legion riffjei és a You And I combos dobtémái egyaránt erre utalnak. Még az Avenged Sevenfold-os vonalat is megbocsátanám nekik, jó kis banda az AX7, teljesen megértem, ha inspirál valakit. A Stronger például egy kifejezetten jól összerakott szám fantáziadús vokállal, epikus kétszólamú gitárszólóval, ami már le se írom, kikre emlékeztet. Nagy kár, hogy nem ragaszkodnak ehhez, és újra meg újra visszatérnek az érzelmes, kiszámítható betétekhez.

Ez talán a Legionban fájt a legjobban. Súlyos riffek, tempós darálás, erős kétezres évek hangulat, utalás bibliai démonokra, szóval minden adott egy tökös metalszámhoz. Viszont amikor a szóló után a ritmusszekció elhallgat, és csak egy kitartott kvintakkord kíséri a refrén betorzított vokáltémáját (mindenki csukja be a szemét, és képzelje el, ezerszer hallottuk már), akkor már tudtam, hogy ez után kötelezően vissza fog robbanni ismét a refrén, ezúttal hangszerekkel és torzítás nélkül. Mindez persze meg is történt, de amikor azt hittem, nem lehet klisésebb, rátettek egy lapáttal, és bedobták a hatásvadász zenészek nehéztüzérségét, a modulációt. Kiszámíthatóság ennyire még nem volt meglepő.

Abból is látszik, hogy a tehetség amúgy adott lenne, hogy a jobban sikerült számoknál komolyan szurkoltam nekik, hogy vigyék végig az ívet az egész dalon. Ennek ellenére a jól összerakott részek is valamilyen furcsa visszás érzést keltettek bennem; talán úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy pózszerűnek éreztem. Túl klisés, hogy komolyan vegyem, túl komoly, hogy szórakoztasson. Kicsit olyan a zenének, mint a margarin az élelmiszereknek. Könnyen csúszik, nem tud megromlani, tinédzserkorodban még talán szeretted is (Isten látja a lelkem, én nagyon), de egy gramm természetesség sincs benne.

Aki nem akar mélyebb értelmet keresni, és beéri az önmagáért való, jól bejáratott lázadással, az élvezni fogja az "Unalive" korongot. Én azonban őszintén remélem, hogy a következő lemezükre a srácok összeszedik magukat, megtalálják a saját hangjukat, és nem félnek majd kilépni a sztereotípiákból.

6/10

mister-misery-big.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2815317100

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása