Kevés varázslatosabb évtizede volt a rockzenének a '70-es éveknél: számtalan stílus alakult ki akkor, melyek máig hatóan írták meg több generációnyi rajongó életének filmzenéjét. A progresszív rock pedig a műfajon belül is egy külön miniuniverzum: zeneileg olyannyira szerteágazó és színes produkciók sorakoznak válogatásunkban, hogy önmagában is felér egy rocktörténeti túrával a végighallgatásuk.

A progresszív rock valahogy mindig is brit műfaj volt és más országokból származó bandák itt nem nagyon rúgtak labdába: sokan éppen ezért már akkor is egyfajta angol sznobizmussal és elitizmussal vádolták az idesorolható zenekarokat. Az kétségtelen, hogy cikkünkben is szinte kizárólagosan szigetországbeli bandák korszakalkotó lemezei sorakoznak, kivétel csak elvétve található itt.

A szaksajtó által kezdetben unalmas, öncélú és végeérhetetlen hangszeres improvizációkra épülő, ál-entellektüelek számára írt, elvont dalszövegű zenének tartott stílus azonban egészen meglepő módon a hetvenes-nyolcvanas években az egész könnyűzene legnagyobb kereskedelmi sikerű előadóit termelte ki magából, melyek közül sokan a történelem legmagasabb példányszámban értékesített lemezeinek alkotói is egyben.

A nyolcvanas évek végére aztán ezek a zenekarok vagy jórészt elvesztették népszerűségeket, illetve a tagok közötti csatározások miatt megszakadt karrierjük vagy finom stílusváltással a kortárs popzene sztárjaivá váltak, a régi vágású rajongóik átkaitól kísérve.

Mindazonáltal a jelen cikkben szereplő albumok az egyetemes rocktörténet legkiválóbb produkciói: olyan szabadság, korlátlan kreativitás és máig frissnek ható megközelítés jellemzi a korongokat, melyet sajnos hiába is keresnénk a mai könnyűzenei mezőnyben. A kilencvenes években aztán a progresszív metal vette át a stafétabotot, azonban a megváltozott zenei trendek miatt sajnos ez a vonal már nem tudta azt a pályát befutni, mint a prog-rock két évtizeddel korábban.   

20. CAMEL - Moonmadness (1976)

Az Andrew Latimer gitáros-multihangszeres vezette brit Camel 1971-ben alakult meg, de egyáltalán nem a progresszív rock területén képzelték el magukat eredetileg. Philip Goodhand-Tait énekes-dalszerző háttérbandájaként léptek fel trióban és készítettek is vele egy albumot, azonban rájöttek, hogy inkább önállóan próbálnának érvényesülni. Peter Bardens billentyűs bevonásával, aki korábban Van Morrisonnal játszott a Them formációban, kialakult a kvartett-felállás. Számos sikertelen énekes-meghallgatás után úgy döntöttek, hogy instrumentális zenét fognak játszani, azonban az első albumuk nem aratott nagy sikert.

Egyéni hangjukat a második korongjukkal találták meg és ennek a fejlődésnek tökéletes csúcspontja lett az 1976-ban kiadott negyedik lemezük, a "Moonmadness", mely az eredeti, klasszikus felállás utolsó anyaga is volt egyben. Ez már több éneket tartalmazott és ez is lett a legsikeresebb lemezük: habár Latimer máig működteti a bandát új tagokkal, a fősodorbeli népszerűség mindvégig elkerülte őket. Ettől függetlenül a "Moonmadness" a prog-rock egyik alapműve.  

19. SOFT MACHINE - Third (1970)

Tulajdonképpen minden a Soft Machine nevű zenekarral kezdődött a '60-as évek közepén: Kent grófság Canterbury nevű városában alakult ki az úgynevezett Canterbury színtér, mely az akkoriban létrejövő és gyorsan berobbanó pszichedelikus rock szülőhelye volt. Robert Wyatt (dob, ének), Kevin Ayers (basszusgitár, ének), Daevid Allen (gitár) és Mike Ratledge (orgona) alapította a bandát, mely aztán számtalan felállásbeli és stílusváltozáson esett át, követhetetlen mennyiségű oldalprojektet és mellékzenekart szült és mely tulajdonképpen máig működik úgy, hogy már egyetlen eredeti tagja sem szerepel benne. Külön érdekessége a bandának, hogy talán az egyetlen olyan prog-rock együttes a zene történetében, melynek stúdiófelvételein nem szerepel gitár.

Az első lemez elszállt pszichedelikus rockját ismerők számára (mely tartalmában igen közel áll a Syd Barrett-korszakos Pink Floydhoz) a harmadik dupla stúdióalbum, az 1970-ben megjelent "Third" hatalmas meglepetés lehet: improvizatív elemekre épülő, fúvósok dominálta, jórészt fúziós jazz-rockként definiálható instrumentális dalai jókora változást jelentettek a rajongók számára. Maga a csapat is nehezen dolgozta fel az átalakulást: az 1971-es "Fourth" albumon már valóban színtiszta jazz szerepel, így az alapító Robert Wyatt vette is a kalapját. Innentől számítva a Soft Machine zenéjének vajmi köze van a progresszív rockhoz: talán a "Third" az utolsó olyan anyaguk, mely nyomokban még utal a zenei gyökereikre.

18. VAN DER GRAAF GENERATOR - The Least We Can Do Is Wave To Each Other (1970)

A Peter Hammill énekes-gitáros-billentyűs vezette és 1967-ben Manchester városában megalakult Van der Graaf Generator iskolai barátok közös zenéléséből jött létre. Az eredeti trió különböző kiadós és menedzsmentproblémák miatt mindösszesen egy kislemezig jutott és hamar fel is oszlott. 1969-ben Hammill ugyanezen név alatt kiadott albuma tulajdonképpen egy szólóprodukció és csak 1970-re sikerült teljes csapatot kialakítania maga mögé.

A Van der Graaf Generator jellegzetessége a súlyos mondanivaló és a szinte a doom metalból ismert vészjósló atmoszféra, mindez természetesen a progresszív rock keretei között. A szaksajtó a King Crimson atmoszférájához hasonlítja leginkább zenéjüket (a White Hammer című dalban például a spanyol inkvizíció szadista kínzótechnikáit ecsetelik). Az 1970-ben kiadott "The Least We Can Do Is Wave To Each Other" a zenekar kereskedelmileg legsikeresebb anyaga lett, bár az a felállás hamar megszűnt és 1972-ben Hammill is kilépett saját együtteséből, hogy szólópályájára koncentráljon. A hetvenes évek közepén egy rövid időre ismét összejöttek, majd a Peter Hammill - Hugh Banton - Guy Evans kreatív mag 2005 óta ismét aktívan együtt zenél. 

17. CARAVAN - In The Land Of Grey And Pink (1971)

A Caravan azok közé a prog-rock bandák közé tartozik, melyet ugyan lelkesen kezelt a szaksajtó és kialakult körülöttük egy évtizedeken át kitartó rajongói kör, mégsem sikerült nekik a számottevő siker és áttörés elérése. Pedig a zenéjük az egyik legérdekesebb a szcénán belül és olyan szinten voltak úttörői a stílusnak, hogy tulajdonképpen a Canterbury színtér teljes spektrumát lefedték. 

A zenekar alapítói a The Wilde Flowers nevű proto-progresszív együttes tagjai voltak, mely csapat 1964 és 1969 között működött, és ámbár egyetlen felvételük sem jelent meg fennállásuk alatt, a teljes zenei vonalra óriási hatással voltak. Belőlük alakult meg többek között a Soft Machine és a Caravan is. A Canterbury színtér egyébként komplett átjáróház volt, mert a Caravan felállásából később hárman a Camel soraiba távoztak a hetvenes évek második felében.

David Sinclair és Richard Sinclair unokatestvérek alapították meg a bandát, mely a popos, álmodozós dalok és a lemezoldalnyi hosszúságú, komplex tételek között egyensúlyozott kitűnő érzékkel és ízléssel. Harmadik, 1971-es albumuk, az "In The Land Of Grey And Pink" a csúcsteljesítményük és pontosan ezt a formulát tökéletesítette. Az alapítók közül mára már csak Pye Hastings gitáros/énekes maradt a bandában, de máig turnéznak és ritkán ugyan, de nyolc-tízévente még új stúdióanyaggal is jelentkeznek.

16. GENTLE GIANT - Octopus (1972)

A Gentle Giant skót banda zenéje még a progresszív rock mércéjével mérve is bonyolult és összetett volt: a brit népzene, a jazz, a soul, a rock és a komolyzene is hatással volt rájuk, ráadásul dalaikban a legváratlanabb pillanatokban voltak képesek radikális stílusváltásokra, de pontosan ettől váltak izgalmassá. Szívesen alkalmaztak reneszánsz vagy barokk kamarazenei elemeket is a lemezeiken.

A csapatot a három Shulman-testvér, Phil, Derek és Ray alapította három másik társával együtt és bár a zenekar aránylag rövid pályát futott be 1970 és 1980 között, rendkívül szorgalmasan adták ki stúdiólemezeiket, egészen pontosan tizenegyet. Ebből mára a negyedik korongjuk, az 1972 decemberében kiadott "Octopus" vált diszkográfiájuk ékkövévé, bár mindegyik anyaguk egészen speciális és egyéni atmoszférával rendelkezik. Saját elmondásuk szerint céljuk az volt, hogy kitágítsák a kortárs könnyűzene határait, még azon az áron is, hogy népszerűtlenné válnak. Nos, azzá ugyan nem váltak, de nekik sem sikerült a kereskedelmi áttörés.

15. KING CRIMSON - Larks' Tongues In Aspic (1973)

1973-ra a King Crimson a progresszív rock egyik legelismertebb zenekarává, zászlóvivőjévé, mondhatni elit harci kommandójává vált, ámbár sokak számára a komolyzene, a jazz és a rock ennyire elborult vegyítése már-már befogadhatatlannak számított, még az akkori kísérletezős kedvű zenerajongók között is. A Robert Fripp gitáros-dalszerző vezette londoni együttes 1968-as megalakulását követően számtalan tagcserén esett át, így mire a "Larks Tongues In Aspic" album felvételeire sor került, egyedül a zenekarvezető maradt az eredeti felállásból. 

Bill Bruford dobos a Yes soraiból igazolt át a csapatba, míg Greg Lake eredeti énekes-basszusgitáros helyett már John Wetton szerepelt itt, aki majd 1982-ben a Yes és az Emerson, Lake & Palmer tagjaiból verbuválódott Asia frontembereként találja meg végül a fősodorbeli sikert és népszerűséget. Az 1973-as lemez azonban egyszerre volt nyersebb, keményebb (ha tetszik, metalosabb) és improvizatívabb, mint a banda korábbi anyagai. A két dob - hegedű - gitár - basszusgitár felállás korántsem volt szokásos még a progresszív rock berkein belül sem, mindenesetre a lemez kiemelt helyet foglal el a csapat életművében.

14. MARILLION - Misplaced Childhood (1985)

A nyolcvanas évekre a progresszív rock hosszú kínszenvedés után gyakorlatilag elhalálozott: a színtér zenekarainak jó része vagy feloszlott vagy más, populárisabb vizekre evezett. Mi más is tehetett volna erről, mint a punk, mely oly mértékben megváltoztatta a szigetország (de az egész világ) zenei ízlését és úgy nyírta ki a prog-rockot, mint teszi majd ezt később a grunge a tradicionális heavy metallal a '90-es évek elején.

A hatás - ellenhatás törvénye szerint azonban a nyolcvanas évek elejére egy külön kis szubkultúra alakult ki, a későn érkezőké, akik neo-progresszív rock néven mikro-szcénát hoztak létre a post-punk Egyesült Királyságában. Ennek lett vezető és legsikeresebb bandája a Marillion: kezdetben amolyan Peter Gabriel-érabeli Genesis-utánérzésként funkcionáltak. Énekesük, Fish megtévesztően hűen hozta az ikonikus frontember hangjának minden rezdülését, manírját, még kiejtését is. Szerencsére a harmadik soralbum, az 1985-ös "Misplaced Childhood" idejére már önálló karaktert alakítottak ki maguknak: a korong bődületes siker lett, a róla kimásolt Kayleigh pedig világslágerré vált. A Fish gyermekkoráról szóló lemez minden idők egyik legjobb konceptalbuma, ám a siker meghozta a maga áldozatát a zenekar számára: még egy korong készült ezzel a felállással, majd Fish 1988-ban kilépett a Marillion soraiból. Helyére a szintén kitűnő énekes, Steve Hogarth érkezett, akivel a csapat máig együtt dolgozik.

13. YES - Fragile (1971)

A Chris Squire basszusgitáros és Jon Anderson énekese által 1968-ban megalapított brit Yes története olyan bonyodalmas, annyira tele van drámával és számtalan tagcserével, hogy egy Háború és béke hosszúságú könyv is kevés lenne a bemutatásához. E két tag alapozta meg a zenekar hangzását: Anderson teljesen egyedülálló, összetéveszthetetlen és utánozhatatlan énekhangja, Squire szólógitárként funkcionáló basszusjátéka, illetve kettőjük dallamharmonizálása egészen varázslatos zenéket eredményezett a banda legváltozóbb felállásaiban is.

Az 1971-es "Fragile" a Yes negyedik soralbuma és a Squire-Anderson-Bruford törzsgárda mellett itt már Steve Howe gitározik és a frissen csatlakozott Rick Wakeman szintetizátorozik. A lemezborítót itt tervezte elsőként Roger Dean, aki innentől kezdve számtalan albumon és színpadképen dolgozott együtt a csapattal.

A "Fragile" minden szempontból áttörést hozott a Yes számára: kirobbanó kereskedelmi siker lett az óceán mindkét partján, világsztárokat csinált a bandából, ráadásul itt állt össze véglegesen és tökéletesen is egyben az a zenei világ, amelyről ma is ismerjük az együttest. A prog-rock konvencióhoz illően a dalszövegek jórészt fantasy és science-fiction témájúak, de az évtized előrehaladtával Anderson egyre őrültebb és elvontabb dalszövegekkel örvendeztette meg rajongóit, úgyhogy itt még tulajdonképpen könnyen is értelmezhető a mondanivaló. Roundabout, Long Distance Runaround, Heart Of The Sunrise, South Side Of The Sky: egytől egyig tökéletes mesterművek, a progresszív rock csúcsteljesítményei. 

12. GENESIS - Selling England By The Pound (1973)

A prog-rock egyik legkülönlegesebb és egyben legsikeresebb pályáját befutó Genesis zenekart a színtér legangolabb és egyben legunalmasabb bandájának tartotta a szaksajtó a hetvenes évek első felében. A rendkívül összetett, teljesen elvont fantasy-dalszöveggel rendelkező, gondosan megkomponált, hosszas instrumentális betétekkel operáló zene először teljes értetlenséggel találkozott. Az sem igen segített, hogy a banda sokáig visszautasított minden színpadi látványosságot és egyszerű pulóverben-farmerban léptek fel, ráadásul ülve játszottak, hogy még a mozgás se zavarja a zene közönség általi befogadását.

A Genesis 1967-ben alakult meg öt diák révén, akik mind Anglia egyik legdrágább és legrégebbi magán-középiskolájában, a Charterhouse Schoolban tanultak. Egy útkereső és nem igazán kiforrott albumot követően egyéves szünetre is ment a csapat, majd a második és egyedibb hangú, 1970-es "Trespass" lemezt követően a Peter Gabriel (ének), Tony Banks (billentyűsök) és Mike Rutherford (basszusgitár-gitár) mag egyedül maradt a többi tag kiválását követően. Ekkor érkezett meg Phil Collins dobos-zseni és Steve Hackett gitáros, akikkel kialakult az úgynevezett klasszikus felállás.

Innentől kezdve nem volt megállás: négy olyan korong következett gyors egymásutánban, mely már közel sem volt unalmasnak nevezhető, ráadásul Peter Gabriel őrült fellépőjelmezei is sokat dobtak a zenekar beazonosíthatóságán. Az 1973-as "Selling England By The Pound" már a harmadik közös albumuk volt és talán az utolsó igazán prog-rock produkció, mivel a rákövetkező dupla "The Lamb Lies Down On Broadway" már Peter Gabriel egyfajta hattyúdala volt: koncepciójában és megvalósításában is eléggé eltért a korábbi anyagaiktól. 

A Dancing With The Moonlit Knight, a Firth Of Fifth, a The Cinema Show, illetve a The Battle Of Epping Forest a stílus örök, kitörölhetetlen klasszikusai és az egész lemez csodálatos utazás a korlátlan zenei szabadság birodalmában.

11. JETHRO TULL - Aqualung (1971)

Az Ian Anderson vezette Jethro Tull több szempontból is furcsa szerzet a prog-rock színpadán: az erdei manóhoz vagy éppen vidéki angol gazdálkodóhoz hasonló figurát alakító frontember az első albumukat kivéve tudatosan szakított a blues-alapú rockkal és kifejezetten a brit népzenét, valamint a középkori és barokk hagyományokat emelte be dalaiba, egészen sajátos és rendkívül szerethető zenei világot hozva így létre. 

Anderson eleinte kifejezetten idegenkedett a prog-rock jelzőtől, de valahogy mégis belopakodott lemezeikre ez a stílus, így az 1971-es negyedik stúdióanyaguk, a szaksajtó által divatosan konceptalbumként definiált "Aqualung" automatikusan ide sorolódott. Ez a lemezük lett Amerikában az első toplistás korongjuk, bőven egymillió feletti eladásokkal (világszerte elment belőle vagy hétmillió) és a Jethro Tull hirtelen a progresszív rock és a világhír első sorában találta magát. 1972-ben aztán Anderson direkt csinált egy konceptalbum-paródiát, ez lett a "Thick As A Brick", mely - bár Anderson óriási Monty Python-rajongásából kifolyólag viccnek készült, de mégis - hatalmas elismerést szerzett nekik. A frontember erre kijött a teljesen idióta "A Passion Play" című lemezével, mely akkora bukás lett, hogy onnantól kezdve a szaklapok páriaként kezelték és megszűnt sajtóbeli támogatása.

Az "Aqualung" Anderson személyes véleményét tartalmazza a szervezett vallásokkal szemben, illetve az egyházakhoz hasonló társadalmi szerveződéseknek az egyénre tett hatását vizsgálja. Több olyan dalt is tartalmaz (Aqualung, Locomotive Breath, Cross-Eyed Mary, My God, Mother Goose), melyek kihagyhatatlanok a Jethro Tull koncertrepertoárjából. Zseniális album, nincs mese.

10. RUSH - A Farewell To Kings (1977)

A kanadai Rush a hard rock/heavy metal esztétikáját ötvözte a prog-rock szofisztikáltságával, így képezve hidat a két stílus rajongótábora között. A Geddy Lee (basszusgitár-ének), Alex Lifeson (gitár), Neil Peart (dob) felállású trió tagjai egyenként is mesterei voltak hangszereiknek, de együtt - megfejelve a dobos sci-fi dalszövegeivel - valami olyan elképesztő színvonalú és virtuóz zenét hoztak össze, melynek még az Egyesült Királyságban is alig akadt párja.

A hetvenes évek közepére már egyértelműen progresszív rockot játszottak, fokozatosan távolodva a korai albumaik hard rock-blues megközelítésétől. Az áttörést az 1976-os negyedik stúdióalbumuk, a "2112" hozta meg számukra, mely világszerte ismertté tette a nevüket, de az évtized egyik csúcsalkotása mégis az 1977-es "A Farewell To Kings": a Xanadu, a Closer To The Heart, a címadó tétel vagy a záró Cygnus X-1 Book I: The Voyage egészen lenyűgöző szerzemények, melyeket a Rush a színpadon is képes volt lemezminőségben előadni.

A nyolcvanas évektől fokozatosan változtattak stílusukon: rádióbarátabb, poposabb lett az irány, a kilencvenes években aztán az alternatív prog-metal felé léptek el, mely irány meg is maradt egészen 2015-ös utolsó turnéjukig. Bár hivatalosan a zenekar nem oszlott fel, de a Rush azóta is inaktív és interjúikban is gyakorlatilag elismerték fantasztikus pályájuk lezárását.     

9. YES - 90125 (1983)

Minden idők egyik legváratlanabb, legmeglepőbb és legsikeresebb visszatérését produkálta az akkor már több éve tetszhalott brit Yes: az 1983-as, teljesen új felállással felvett "90125" akkorát durrant, hogy ez lett a csapat legnagyobb példányszámban elkelt anyaga. Rajongók teljesen új generációt hódítja meg azóta is és nem véletlenül: hibátlan, óriási dalokkal telepakolt, a hetvenes évek hangzását hard rockosabb módon modernizáló lemez ez, a Yes egész pályájának egyik ékköve.

1979 végére a zenekar az alábbi felállásban játszott: Jon Anderson (ének), Chris Squire (basszusgitár), Steve Howe (gitár), Alan White (dobos, aki Bill Bruford helyére érkezett 1972-ben) és Rick Wakeman (billentyűs, aki 1974-ben történő kilépését követően 1976-ban tért vissza). Squire, Howe és White a keményebb, súlyosabb stílust propagálta, Wakeman és Anderson azonban a lágyabb, pszichedelikusabb és progosabb irányt favorizálta, így az utóbbi kettő a nézeteltérések miatt kilépett a csapatból.

1980-ban a The Buggles nevű duó (Trevor Horn énekes és Geoff Downes billentyűs) egy az egyben csatlakozott a maradék trióhoz és a Yes kiadta első Jon Anderson nélküli albumát "Drama" címmel, mely egy kifejezetten metalos élű, előremutató anyag volt. A fogadtatás azonban nem az volt, amire a csapat számított, így ez a formáció a turnét követően fel is oszlott 1981-ben. Downes és Howe megalakította az Asia nevű szupergroupot, míg Squire és White az Atlantic Records lemezkiadó vezetője révén megismerkedett Trevor Rabin dél-afrikai énekessel és gitárzsenivel, akivel aztán új banda alapításába fogtak Cinema néven. Tipikus Yes-módszer szerint meghívták a Yes eredeti és 1971-ben távozott billentyűsét, Tony Kaye-t, hogy csatlakozzon. A feldemózott nótákat Squire megmutatta a sikeres szólópályát folytató Andersonnak, akivel véletlenül futott össze egy Los Angeles-i bulin. Minden a helyére került: Trevor Horn visszajött, hogy producere legyen az 1983-ban kiadott "90125" című anyagnak, a lemezkiadó javaslatára pedig a formáció végül visszavette magára a Yes nevet. A többi pedig már rocktörténelem. 

8. MIKE OLDFIELD - Tubular Bells (1973)

A lemez, mely megalapozta a Virgin lemezkiadót és azonnali világsikert hozott egy fiatal multihangszeres előadónak, aki a felvételek készítésekor még alig volt tizennyolc éves. Az album, mely teljesen átformálta mindazt, amit addig gondolt mindenki a rockzenéről: ének nélküli, egyetlen, ötvenperces instrumentális mű, korábban addig nem hallott megoldásokkal és zenei elképzelésekkel.

Mike Oldfield afféle gyerekzseni volt: tizenkét évesen már fizetett bérgitáros volt különböző helyi rendezvényeken, aztán tizenhat évesen nővére, Sally társaságában turnézott Angliában és Párizsban a The Sallyangie nevű folk-formációjukkal, melynek 1969-ben "Children Of The Sun" címmel nagylemeze is megjelent. A mérsékelt érdeklődés hatására történt feloszlást követően Oldfield különböző zenekarokban játszott, mígnem 1970 februárjában a Soft Machine korábbi énekesének, Kevin Ayers-nek a bandájába nyert felvételt basszusgitárosként. 1971-ig három stúdióalbumot is felvettek az Abbey Road Stúdióban és a zenész több hangszeren is megtanult játszani, valamint megismerkedett a különböző hangrögzítési technikákkal és berendezésekkel. Akkoriban már több éve dolgozott egy instrumentális darabon, így 1971 nyarán demón rögzítette elképzeléseit és házalni kezdett a kiadóknál, melyek azonban hallani sem akartak az anyagról. 

1971 szeptembere már az Arthur Louis Band soraiban találja Oldfieldet: a csapat a fiatal birt vállalkozó, Richard Branson The Manor Studio elnevezésű komplexumában rögzíti aktuális lemezét. A hangmérnökök meghallják a demófelvételeket, odaadják azt Bransonnak, aki úgy dönt, hogy kiadót alapít és Mike Oldfield anyaga lesz az első kiadványuk. 1973 májusában meg is jelenik az album, decemberben a nyitótéma az Ördögűző című horrorfilm főcímzenéje lesz és innentől a siker megállíthatatlan: körülbelül tizenhatmillió példányban kel el világszerte, Oldfield karrierje pedig ma is tart, igaz, a '90-es évek eleje óta nem igazán tudott képességeihez méltó produkcióval előállni. 

7. GENESIS - A Trick Of The Tail (1976)

Peter Gabriel és a másik négy zenész kapcsolata 1974-re eléggé megromlott: a hangszeresek nehezményezték, hogy a sajtó a frontemberrel azonosította a Genesis-t, illetve Gabriel eltérő zenei elképzelései és magánéleti gondjai sem járultak hozzá az együttműködéshez. 1974 november végén elkészült utolsó közös munkájuk, a "The Lamb Lies Down On Broadway" című dupla konceptanyag, majd következett a 102 állomásos világ körüli turné, melynek végén Gabriel kilépett a csapatból.

A szaklapok már temették a bandát: ikonikus énekesük nélkül semmilyen jövőt nem jósoltak nekik és maga a Genesis is gondban volt Gabriel pótlásával. Százasával hallgatták meg a szóba jöhető vokalistákat, végül afféle pótmegoldásként dobosuk, Phil Collins állt a mikrofon mögé: a stúdióban továbbra is ő dobolt, koncerteken azonban Bill Bruford játszott helyette, aki 1974-ben szállt ki a King Crimsonból. 

Az új album rendkívül gyorsan és könnyedén íródott meg: a zenészek elmondása szerint meg is könnyebbültek Gabriel távozásával, aki egyre kevésbé illett bele a kollektívába. A lemez tulajdonképpen hézag és törés nélkül hozza a klasszikus Genesis prog-rock hangzását, azonban Phil Collins hangja befogadhatóbb és simulékonyabb, mint elődjéé, így az anyag atmoszférája játékosabb és könnyedebb, de az instrumentális játék egészen lenyűgöző.

Az "A Trick Of The Tail" jelentős sikert aratott világszerte és mindenki megkönnyebbülhetett: a rajongók számára egyértelművé vált, hogy a Genesis Peter Gabriel nélkül is életképes, Phil Collins pedig igazi vezéregyéniségévé válhatott a bandának. Négyesben még egy albumot készítettek, majd Steve Hackett gitáros is távozott. A '80-as években a Collins-Banks-Rutherford trió rádióbarátabb, poposabb irányba fordult, világsikerű korongokat kiadva, Phil Collins saját jogán vált sztárrá és keresett producerré, de Peter Gabriel is óriásit robbantott 1986-os "So" című szólólemezével. A Genesis (és mellékprojektjei) több százmillió eladott albummal büszkélkedhetnek világszerte, mint minden idők egyik legsikeresebb zenekara. 

6. EMERSON, LAKE & PALMER - Brain Salad Surgery (1973)

Három kifejlett egó folyamatos és vehemens összeütközése és állandó belharc jellemezte a brit Emerson, Lake & Palmer progresszív rock szupergroup munkásságát: az ELP az egyik legexcentrikusabb és leginkább eltúlzott, megalomán banda volt mind lemezei, mind pedig koncertturnéi kapcsán, de az egyes tagok fantasztikus hangszeres és dalszerzői teljesítménye képes volt mindezt feledtetni.

Keith Emerson billentyűs a The Nice nevű prog-rock banda tagja volt, míg Greg Lake énekes-basszusgitáros a King Crimson korszakalkotó debütalbumán szerepelt, de mindketten valami újba szerettek volna fogni. 1969 decemberében mindkét zenekar fellépett San Francisco városában és a beállás során a két zenész jammelni kezdett, melyből nyilvánvalóvá vált számukra, hogy nekik együtt kell dolgozniuk.

A dobos Carl Palmer személyében érkezett meg, aki korábban a The Crazy World Of Arthur Brown és az Atomic Rooster formációkban ütötte a bőröket. A sajtó azonnal megőrült a szupergroup létrejöttének hallatán, ráadásul az Isle Of Wight fesztiválos, hatszázezer ember előtt történt fellépésük sem jött rosszul. Gyorsan le is szerződtek az E.G. Records kiadóhoz és innentől kezdve öt éven keresztül ontották magukból a komolyzene, a rock és a jazz fúziójaként is értelmezhető, igazából senki máséhoz nem hasonlítható albumaikat.

A 1973-as "Brain Salad Surgery" első korszakuk utolsó korongja lett. Az ikonikus lemezborítót H.R. Giger svájci festő készítette, aki az Alien című sci-fi film szörnyét is megalkotta. Ez lett talán az ELP legrockosabb, leghúzósabb anyaga, mely a banda leghosszabb, majd' félórás szerzeményét is tartalmazza (Karn Evil 9). Az egész lemez egy varázslat, egy őrült prog-rock esszencia.

Az ELP a világ körüli turnét követően pihenőre vonult, majd 1977-78-ban még három lemez kiadása után fel is oszlottak. Ekkorra már véglegesen megváltozott a brit zenei környezet és Emerson őrült színpadi viselkedése, illetve a csapat nehezen befogadható fúziós zenéje a punk uralta szigetországban egyre inkább nevetségessé is vált. A trió a kilencvenes évek első felében még összejött és két lemezt is kiadott, illetve 2010-ben, megalakulásuk negyvenedik évfordulóját is megünnepelték egy koncerttel. Emerson és Lake 2016-ban hunyt el.

5. PINK FLOYD - Wish You Were Here (1975)

1975-re a Pink Floyd a világ egyik legnagyobb rockzenekarává vált, köszönhetően a '73-as, minden képzeletet felülmúlóan sikeres és igazi kereskedelmi-művészi áttörést jelentő "The Dark Side Of The Moon" albumnak. Minden megváltozott körülöttük: a kísérletezős kultbandából sztárokká váltak, több tízezer ember előtt koncerteztek hatalmas stadionokban és ennek bizony hátulütői is akadtak bőven. Elidegenedés, kiégés, frusztráció a rockszakma üzleti oldalával szemben: csak a szokásos, mondhatnánk, de mindez az egyik legszemélyesebb hangú és legérzelmesebb Pink Floyd-lemezt eredményezte, mely sokak szerint még a nagy elődjénél is jobban sikerült.

A konceptalbum tulajdonképpen a zenekar lelkiismeretfurdalásáról szól: korábbi gitáros-énekesük és barátjuk, a csapat kreatív agyának tekintett Syd Barrett 1968 elején elhagyni kényszerült a formációt. Barrett a folyamatos és egyre növekvő drogfogyasztása, illetve súlyosbodó depressziója és skizofréniája miatt képtelenné vált részt venni a Pink Floyd munkájában, így társai tulajdonképpen kirúgták és helyére David Gilmour, régi haverja került. Barrett még egy ideig próbálkozott a zeneiparban, de szellemi leépülése fokozódott és végül teljesen kilépett a rockbizniszből.

Ezért is volt kísérteties, amikor váratlanul megjelent 1975-ben az Abbey Road stúdióban, ahol a Pink Floyd éppen a "Wish You Were Here" munkálataiban merült el nyakig. Pont a róla szóló Shine On Your Crazy Diamond keverésén dolgozott a zenekar: a tagok először fel sem ismerték a teljesen megváltozott külsejű Barrettet, aki meghízott, tarkopaszra vágta a haját, sőt, még a szemöldökét is leborotválta (ez a kép majd a The Wall filmváltozatában fog visszaköszönni). A gitáros nem is nagyon válaszolt barátai kérdéseire, hanem mindenáron fogat akart mosni, bőszen kereste a mosdót a stúdióban, majd hirtelen távozott. A csapat tagjai - későbbi interjúik alapján - teljesen kikészültek a találkozástól, mely tulajdonképpen az utolsó volt a Pink Floyd és Barrett között.

A "Wish You Were Here" tehát az együttes tiszteletadása egykori barátjuk és zenésztársuk felé: kiábrándult és mégis szeretetteli megemlékezés, valamint egyben keserű vádirat is a rockipar működésével szemben. 

4. YES - Close To The Edge (1972)

A Yes 1972-ben - a zenekar történetét ismerve szokatlan módon - változatlan felállással készítette el a "Fragile" folytatását. Rick Wakeman billentyűs munkája és dalszerzői hozzájárulása még jobban előtérbe került (lásd a nagyszerű zárótételt, a Siberian Khatru című minieposzt), bár a zenei anyag nagy részét Steve Howe gitáros és Jon Anderson énekes hozta.

A lemez egyértelműen a csapat legjobbja: a lélegzetelállító és majd' húszperces címadó tétel a progresszív rock egyik csúcsteljesítménye. A "Close To The Edge" a teljesen eltérő személyiségek tökéletes együttműködését tükrözi, de sajnos utoljára is. Bill Bruford dobos a korong megjelenését követően azonnal kilépett és átigazolt a King Crimson soraiba, helyére Alan White ült be, aki korábban John Lennon, George Harrison és Ginger Baker szólóanyagain dolgozott.

A csúcspontot jelentő albumot követően elkezdődött a zenekar lassú lejtmenete. A már White dobolásával felvett dupla "Tales From Topographic Oceans" erősen megosztotta a rocksajtót és a rajongókat egyaránt, noha szintén sikeres lett. Wakeman ezután kilépett, helyére Patrick Moraz svájci billentyűs érkezett, aki egy album erejéig maradt ("Relayer"), majd 1976-ban Wakeman ismét visszatért a "Going For The One" és a "Tormato" lemezekre, de utána a dicstelen feloszlás várt az évtized végén az együttesre.  

3. KING CRIMSON - In The Court Of The Crimson King (1969)

Az ősrobbanás pillanata: a lemez, mely tulajdonképpen beindította az egész progresszív rock vonalat és egyben máig a stílus egyik legikonikusabb albuma. Az 1968 legvégén megalakult King Crimson több elvetélt kísérlet után jött létre Robert Fripp gitáros, Michael Giles dobos, Greg Lake basszusgitáros-énekes, Ian McDonald billentyűs-szaxofonos és Peter Sinfield szövegíró közreműködésével.

A zenekar Dorset városából indult fiatal zenészek szárnypróbálgatásából, hogy végül a fenti felállás stabilizálódjon többszöri tagcseréket követően. 1969 júliusában a csapat tartotta meg élő bemutatkozását a The Rolling Stones ingyenes Hyde Park-beli koncertjén, közel félmillió ember előtt. 

Bár később Robert Fripp vette át az irányítást és mára ő maradt egyedüli alapítótag a bandában, ekkor még a fő dalszerző Ian McDonald volt, ámbár mind a négy hangszeres teljesítménye kerekítette ki a produkciót. Igazi csapatmunka volt tehát ez a komolyzenét, dzsesszt és rockot ötvöző, máig megfejthetetlen korong. Fő varázsa a kiszámíthatatlansága: popos daloktól a teljesen elszállt pszichedeliáig bezárólag minden található itt, és mégis van egy teljesen körülírhatatlan, furcsán vészjósló atmoszférája is a lemeznek.

A frissen létrejött brigádnak egyébként annyira nem volt még saját repertoárja, hogy a Moonchild című tétel zárórésze egy teljesen szabad, eléggé érdektelen zenekari improvizáció, melyet Fripp az album 2009-es újrakiadásán le is rövidített vagy két és fél perccel. Mindezek ellenére az "In The Court Of The Crimson King" a stílus alapműve, máig hivatkozási pontja és sokak szerint azóta is felülmúlhatatlan remeke.

2. GENESIS - Foxtrot (1972)

A brit Genesis klasszikus kvintett-felállásának talán legsikerültebb anyaga az 1972-ben megjelent "Foxtrot". A progresszív rock minden jellegzetessége felsorakozik az albumon: hosszú instrumentális betétek, fél lemezoldalnyi, komplex dalok, sci-fi és fantasy ihletettségű dalszövegek (a nyitó Watcher Of The Skies a kipusztult Földet mutatja be egy földönkívüli látogató szemszögéből és Arthur C. Clarke brit sci-fi írónak az A gyermekkor vége című kisregénye inspirálta).

Ha ma feltesszük a lemezjátszóra a korongot, egészen döbbenetes az a korlátok nélküli zenei szabadság, mely a szerzeményekből árad. A jelenlegi, szűk keretek közé szorított és hivatásos, nevesincs dalszerzők és producerek tucatjai által megkomponált lélektelen, robotikus prüntyögések helyett itt huszonöt perces dalmonstrumokat találunk (lásd: a Jelenések Könyvének jeleneteit feldolgozó Supper's Ready), melyek egy pillanatra sem válnak unalmassá. 

Lehet, hogy a nyolcvanas években a Genesis lemezek tízmillióit adta el (bár poposabbak, mind kiváló albumok azok is, az 1983-as "Genesis" például bőven ráférhetett volna jelen listánkra), de kreativitás szempontjából a britek itt értek fel a csúcsra. 

1. PINK FLOYD - The Dark Side Of The Moon (1973)

Egy percig sem lehetett kétséges, hogy összeállításunk első helyére csakis a Pink Floyd 1973-as mesterműve kerülhet. Nem azért, mert negyvenötmillióra becsülik a belőle értékesített példányok számát és ezzel minden idők negyedik legkelendőbb korongja, továbbá azért sem, mert 741 hétig szerepelt megszakítás nélkül az amerikai Billboard-nagylemezlistán. 

A "The Dark Side Of The Moon" teljesen más minőségi szintet képvisel nemcsak a Pink Floyd diszkográfiájában, a progresszív rockszíntéren, hanem az egész könnyűzenei piacon is. Megvalósításának forradalmi stúdiós módszereiben, mondanivalójában, hangzásában (az album máig referencia a hi-fi rajongók körében a különböző hangzóeszközök tesztelése során) teljesen egyedülálló, egész egyszerűen magányos hegyként emelkedik ki ebből a listából is. 

Semmi sem jelezte előre azt a szintlépést, melyet a Pink Floyd megtett az 1971 "Meddle" és az 1972-es filmzenealbum, az önálló sorlemez-értékkel bíró "Obscured By Clouds" után. A zenekar elhagyta a hosszú, pszichedelikus, instrumentális betéteket és a dalokra, a dallamokra koncentrált, de ez nem azt jelenti, hogy bármiben is kompromisszumot kötöttek volna. Az anyag egységes konceptalbum az emberi életnek nevezett kalandról és az emberi természetről a születésünk pillanatától egészen halálunkig.

Bár a Pink Floyd '70-es évekbeli teljesítménye egészen megdöbbentő és ezután is készítettek még remek lemezeket, ez a csoda egyszerinek és megismételhetetlennek bizonyult, egyedül talán a "Wish You Were Here" közelíti meg művészi színvonalában. A "The Dark Side Of The Moon" azon ritka pillanatok egyike, amikor a kereskedelmi siker együtt jár a valódi értékkel: ez az album talán minden idők legjobbja, egyetlen másodpercnyi giccs vagy pátosz nélkül. Mestermű.