Nem vagyok igazán jártas a death/black metal műfajban, kicsit ingoványos talaj ez nekem, ezért tartottam valamennyire a frissen megjelent Strigoi lemezanyag értékelésétől, de a félelem alaptalan volt, mert teljesen nyilvánvaló, hogy amit itt hallunk, az minőségi muzsika. Ezt ennél sokkal jobban nagyon nehéz művelni.
Az énekes-hörgős szövegmondás a befogadási határomon billeg, ez igaz, mivel azt szeretem, ha legalább 75%-ban értem is, amit üzenetként megfogalmaznak, és ez itt inkább csak foltokban jön át, azonban a gitározás egészen kiváló, a zenei körítés kifejezetten igényes, az egész úgy, ahogy van, átlag feletti. Azt mondanám, szofisztikáltabb sátánimádás sok-sok klasszikus heavy metal riffel nyakon öntve.
Azt ugyan nem tudom, miként lesz valaki sátánista (gondolom ott kezdődik, hogy a Mikulás csak virgácsot tesz a csizmába), de ha valamilyen oknál fogva egy ilyen zenekart alapítanék, az körülbelül így szólalna meg. Mély, erőteljes hörgés, pengeéles gitárhang, vaskos basszus és vaddisznó dobolás. Ha belegondolok, milyen hangzása (és tartalma) volt annak idején a Venom azóta klasszikussá vált lemezeinek, akkor be kell látnom, a színtéren időközben bekövetkezett változás elképesztő.
Maga a zenekar tulajdonképpen annak a Vallenfyre nevű projektnek a továbbgondolása, melyet Gregor Mackintosh, ex-Paradise Lost gitáros hozott létre édesapja halála után. A Vallenfyre három lemez után gyakorlatilag átment Strigoiba, csak az addig csak koncerteken segítő Chris Casket (Extreme Noise Terror) vette át a basszusgitárt, míg a doboknál maradt Waltteri Väyrynen (itt kell megjegyeznem, nagy kitolás ez a névválasztás a hajszálra ugyanebben a műfajban mozgó chilei Strigoi tagságával, akik a tavalyi minialbum után körülbelül mostanság munkálkodhatnak első lemezükön).
Fejhallgatóban kezdtem el a dalok feldolgozását, és bosszús képpel kaptam le a fejemről az eszközt az első percben, mert azt hittem, kábelszakadás miatt hallok valami furcsa kásás masszát, miközben ez volt a The Rising Horde című intró! Ami egyébként kifejezetten tetszik így kásásan-pürésen, csak nem erre számítottam. Pedig ötletes, akár el is mehetett volna ebbe a kísérletező irányba a banda…
De nem ment, mert a második számban egy életerős gitárdallam metszi át a hallójáratok csendjét, amikor beindul a Phantoms című tétel. Ez meg is adja az alaphangulatot a továbbiakhoz, sallangmentes olvadó fém tölti meg az albumnyi anyagot. A Nocturnal Vermin olyan, mint egy gyors HC/crossover löket, 1:50 percben elővezetett faldöntögetés. A Seven Crowns már jobban kibontakozik, kíméletlenül döngöli a földbe a gyanútlan zenehallgatót, miközben a már említett Venom szelleme kísért.
A Carved Into The Skin hat perc fölötti beborult, doomba hajló borzongása tetszik nekem a legjobban, ilyen és hasonló tételekből el tudtam volna viselni többet is. Ebben az a jó, hogy kap egy kis dallamot a hörgés, van mibe kapaszkodni, nem csak néhány mássalhangzó fortyog percenkénti 120-as fordulatszámon. A Parasite is egy izgalmasan induló, ötletes ritmusképletű, sablonoktól elszakadó tétel, kicsit a trió komplexebb oldalát mutatja meg.
Az Iniquitous Rage thrashbe hajló csapkodása közben váratlan gitárnyerítések teszik izgalmassá a perceket, míg a Scorn Of The Father tempóváltásai, lendületének variálása okozott nekem kellemes meglepetést. A végére maradt a címadó dal, mely ismét egy lassabb, zúzósabb zenei világot ábrázol, a korábbiaknál valamivel dallamosabb, kellemesebb énekkel.
Abszolút hiteles arcok, a műsoruk nem pózból előadott röhejes blöff, kellően komoly és igényesen elkészített videókat gyártottak, sokrétű szerzeményekkel támadnak: azt hiszem, a műfaj kedvelői nagyon fogják szeretni őket.
8/10
Fotó: Jake Mackintosh
