Felmelegítve a káposzta sem jó; ezt a tanácsot szoktam adni azoknak az ismerőseimet, akik arról kérdezik ki a véleményemet, hogy mi lenne, ha újra összejönnének az exükkel. Erre az állításra nagyon csúnyán rácáfol a 2010-ben szétment, majd 2014-ben újra összeállt Despised Icon legújabb, november tizenötödikén a Nuclear Blast kiadásában megjelent albuma.
A kanadai deathcore brigád újraegyesülése óta a „Purgatory” már a második lemezük, tehát úgy tűnik, jó döntés volt felmelegíteni azt a bizonyos káposztát. Az energia és az ihlet hiányára sem lehet panasz. A bő félórás lemez nem érződik vontatottnak vagy erőltetettnek, a számok kíméletlen tempóban pörögnek egymás után, és bár a deathcore műfaja nem sok teret nyújt kísérletezésre, a brutalitás árnyalatait olyan dinamikusan váltogatják, hogy a lemez megköveteli magának a figyelmet.
Az akusztikus Dernier Souffle intródarab létjogosultságát egyáltalán nem érzem indokoltnak; a lágy akkordozós kezdés teljesen kilóg az album profiljából, céltalan, nem vezet sehonnan sehova. Pont ugyanez volt a problémám a Moving On nagyzenekaros bevezetőjével is; amikor meghallottam, azt hittem, hogy elindult egy reklám, amit már azért is furcsának tartottam, mert offline hallgattam az albumot. Ezektől a részletektől eltekintve az album egy marha erős, dühöngős, csontokat törő húsdaráló lett kegyetlen blastbeat futamokkal, és szorgalmasan csattogó basszusgitárokkal.
A srácok helyében én biztosan a Purgatory-val kezdtem volna az albumot a már említett instrumentális Dernier Souffle helyett. A duplázó elemi erővel csapódik be, köpködő, de katonás ritmusban odavert vokálok és gurgulázó hörgés váltogatják egymást; ha ez nem ragadja meg a hallgató figyelmét, akkor semmi. Az ének sokszínűsége a lemez hátralevő részén is fennmarad. A hörimöri miatt a dalszöveg nem megy át teljesen érthetetlenbe (ez ugye a death vokálokat kritizálók kedvenc vádpontja), és a tizenegy darab során az együttes az extrém vokál fegyvertárának jó részét kilövi a hallgatóra.
Bár Steve Marois és Alex Erian fő fegyverneme egyértelműen a a hamisítatlan death hörgés, nem lustulnak bele ebbe a technikába. Bele-belekerül az egyvelegbe némi disznóvisítás is, de a teljesen elmeroggyant Vies’Danges-ben például egyenesen sikítással támadják hallójáratainkat. Egyébként utóbbi darabbal furcsa érzésem volt, nem értettem, miért hangzik az eddigieknél is jobban úgy, mint egy tébolyda, aztán rájöttem, hogy - mégiscsak montreali tagokról lévén szó - a darabot francia nyelven énekelték fel. És bár azt szeretjük hinni, hogy a francia a szerelem és a káromkodás nyelve, nem szabad elfelejteni, hogy milyen komolyan felcsavarja az elmebetegség-faktort egy zenében az a tény, hogy olyan nyelven üvöltenek velünk, melyen általában csak bort rendelni vagy komikusan szentségelni hallottunk korábban embereket.
Ami mindenképp említést érdemel még az albumról, az a sorok rapba hajló ritmikussága. Olyan elemi dühvel, de mégis olyan katonás tempóban vágják az arcunkba a sorokat, hogy köpni-nyelni nem tudunk tőle. Ez a dinamikusság kiegyensúlyozza a groove-ok hiányát; a darabok egyszerűen annyira brutálisak lettek, hogy nincsenek bólogatható riffek bennük, mert ha egy riff egy nagyobb bólintásnyi ideig kitartana, azt azonnal agyonverik duplázóval, acsargó gitárfutamokkal, és mélyre hangolt basszusokkal.
Amit azonban a dalok hátrányaként jegyeznék fel, azok a már-már kötelező, dal közepi breakdown-ok. Ezek a kis zenei szusszanások majd újrakezdések ugyanis annyira sablonosak lettek, hogy úgy érzem, mintha a Youtube-on néznék egy Jared Dines tutorial-t arról, hogy hogyan írjunk deathcore-t.
Ettől függetlenül a brutalitás működik, az album le is köti a figyelmet, de el is fenekeli a hallójáratainkat. A gitárok nem nagyon kezdenek magánakcióba, kisebb futamok erejéig szállnak csak ki a hangszerek tömegverekedéséből. A basszusgitár pont azt csinálja, amire szükség van, tehát a látható rezgéshez közelítő mélységben csattog. A dobok pedig nagyjából azt a hatást keltik, mintha egy platós IFA ürítené ki mázsás vasakból álló rakományát egy vasúti sínszálakkal kibélelt szakadékba. Amennyiben démonok megidézése nélkül szeretnénk a napközben felgyülemlett stresszt levezetni, ne jógázzunk tehát, elég csak meghallgatni a "Purgatory" korongot A lemez harminchat perces játékidejére nincs más dolgunk, mint hátradőlni: a Despised Icon minden problémánkat széles mozdulattal lesöpri az asztalról, és minden kellemetlen ismerősünket bucira veri egy pöröllyel helyettünk is.
8,5/10
Fotó: Erik Sanchez
