Minden metalrajongó emlékszik arra, hogyan ismerkedett meg a stílussal és szerette meg egy életre. Furcsa dolog ez, de érzésem szerint aki egyszer a rabja lett a rockzenének, az élete végéig kitart mellette. Természetesen ez nem (feltétlenül) jelent kizárólagosságot: jómagam is számtalan olyan előadót és zenekart szeretek és hallgatok már évtizedek óta, melyeket nehezen lehetne beszuszakolni a rock definíciója alá (Kraftwerk, Suzanne Vega, Leonard Cohen meg még kismillió másik), de a metal speciális helyet foglal el nálam immár harminchat éve.
Szülővárosom egyik belvárosi kis utcájában állt egy maszek lemezbolt (a nyolcvanas évek első felében ennek a jelzőnek még furcsa és sokat sejtető kicsengése volt), mely Nyugatról behozott bakeliteket és fusiban ezekről másolt házibarkács "műsoros" kazettákat árult, lefényképezett és odaragasztott színes borítóval és stencilezett, írógéppel írt dallistával (nemhogy szövegszerkesztő, de számítógép meg Internet sem létezett még akkoriban). A nyugati nyomású korongokat aranyárban, a jugoszláv kiadásokat már megfizethetőbb áron adta a jó üzleti érzékkel megáldott kereskedő, de a lényeg a hangulat, a miliő volt.
Maga a bolt alig volt nagyobb egy akkoriban átlagos lakás konyhájánál, de telis-tele volt varázslattal: sosem látott és hallott zenekarok színes, csillogó-villogó kiadványai, no meg német és angol metalmagazinok sorakoztak a polcokon (emlékszem, egy német Metal Hammert 250 forintért vásároltam meg a szülőktől kikunyerált pénzen 1985-ben!). Működött ilyenkor a szokásos metódus: azokat az albumokat, melyeknek rövid kis kritikája (azaz szinte kizárólagosan a lemezborító) felkeltette a figyelmem, a rákövetkező hónapban a boltos már kazettára is másolta okosban és így hallgathattam és szerethettem meg egy életre a dán Artillery vagy a King Diamond debütalbumát, de gyakorlatilag felsorolni is lehetetlen az akkori elképesztő zenei kínálatot.
Mindezt csak azért hozom fel, mert a spanyol Iron Curtain december 1-én a Dying Victims Productions gondozásában megjelenő "Danger Zone" című negyedik soralbuma mintha egy tér-idő kaput nyitott volna meg valahová a metal klasszikus évtizedébe, azaz a nyolcvanas évek kellős közepébe. A stílusukat leginkább hagyományos heavy metalként jellemezném, melyben némi speed hatás is helyet kapott, amúgy a Motörhead nyomvonalán, csak dallamosabban, de találunk itt szinte AOR - rock'n roll jellegű tételt is.
Az Iron Curtain mindenféle szívfájdalom és bűntudat nélkül nyúl a szemérmetlen nosztalgia eszközéhez: nos, aki olvasta néhány korábbi lemezkritikánkat, az tudja, hogy véleményünk szerint a múltba nézés öli meg a metalt, mert ez a kreativitás kinyírásához vezet már igen rövid távon. Rengeteg ilyen csapat létezik a világban, melyek vérkomolyan gondolják és öltözködésben, kiállásban, hangzásban, stúdiótechnikában mindent a régi nagyok produkcióit másolva próbálnak megvalósítani 2019-ben.
Nem véletlen, hogy egyetlen hasonszőrű banda sem ért el semmilyen sikert: egyetlenegy van csak, a Steel Panther, de ők paródiazenekar és tudatosan veszik hülyére magukat és az egész '80-as évekbeli glam metal kultúrát, annak minden jellemzőjével és túlkapásával együtt. Szomorú kimondani, de évtizedekkel egy művészeti stílus letűntét követően csakis a paródia eszközével lehet megközelíteni azt: nem véletlen, hogy a világirodalom egyik leghíresebb regénye, Cervantes Don Quijote-ja is pontosan erről szól.
A XVII. század eleji spanyol vidéki úriember, aki túlságosan sok lovagregényt olvasott, illúzióinak világában teljesen elmerülve magáról is azt, hiszi, hogy középkori lovag és kalandozni kezd. A külvilág számára ő szánni való és nevetséges figura, akivel humorosabbnál humorosabb dolgok esnek meg, míg ő a maga világában tragikus hős, aki olyan elvekért és értékekért áll ki, melyek már a múlt ködébe vesztek.
Emiatt aztán az ilyen metalbandák produkciója a legtöbb esetben kínos utánérzés, rosszabb esetben azonnali röhögőgörcsöt indukál. Szinte lehetetlen jól játszani egy olyan stílust, mely legfeljebb a zenészek gyermekkori emlékeiben él, de élő, közvetlen kapcsolat már nem áll fenn vele.
Nos, az Iron Curtain a kivételek egyike: a nyolctételes, bő félórás anyag úgy pörgött végig nálam a lejátszóban, hogy átkozottul jól szórakoztam és széles vigyorral hallgattam ezeket a tradicionális metalnótákat. Nincs túlbonyolítva semmi, nincs nagy megfejtés és pontosan ezért szerethető az egész, viszont nótaírás terén nagyon is komoly produkciót tettek le az asztalra a spanyolok. Töltelékdal nélküli anyag ez, ráadásul nagyon változatos is: a szinte balladaszerű, ultradallamos Lonewolf, a glam/rock'n roll vonalon mozgó, átkozottul laza Rock Survivors, no meg a hagyományosabb speed/heavy tételek (Wildlife, Stormbound, Mad Dogs) mind telitalálat.
Szellős, organikus hangszerelés, kiváló, tekerős szólók, pofátlanul laza ének: biztos nem az Iron Curtain albumát hallgatva fogunk elmerengeni a szociálpszichológia vagy a neurolingvisztika legújabb vívmányain vagy éppen a gyorsulva táguló világegyetem jövőjén, de egy (két-három-négy) sör mellé, haveri összejövetelekhez vagy csak simán egy rosszul induló nap felpörgetéséhez tökéletes.
8/10
