Rozsdagyár

ZED - Volume (2019)

2019. december 01. - Mr.Zoom

a3071828440_10.jpg

Már nem mai srácok a San Joséból származó Zed zenészei, talán ezért utaznak stoner rockban, melyben ugyan van elég erő és lendület, de nem fogja senki csatakosra tombolni magát a hallgatása közben. Nem is kell, mondanák ők, ez nem erről szól. A fejek öntudatlanul megbillennek, a lábbak ütemesen verik a ritmust, talán még egy-egy gitár is előkerül némely hallgatónál, hogy saját riffekkel díszítsék a témákat. Vigyázat, sok hely nincs, itt már két gitár adagolja a dallamokat.

Inkább doomba hajló hard rock zene ez, mint bármi más, van benne egy csepp Led Zeppelin is, meg valamennyi Seattle-sound, eszembe juttatja a Screaming Trees első lemezét még a nyolcvanas évekből, meg persze érezhető sok Kyuss, Clutch hatás, meg blues-gyökerek is, de összességében mégis van saját íze. Meg kell hallgatni ahhoz néhányszor ezt az albumot, hogy összeálljon a Zed lényege, de végül összeáll. Kicsit furcsa keverék, egyfajta zenei ősöket tisztelő, tekervényes, modern hangzású, mégis régivágású zene.

Kiemelkedően erős két fronton, az ének és a gitár terén, ezeket világszínvonalon prezentálják, kicsit halványabb a dob-basszus jelenléte, azonban mindezekkel együtt a srácok egy hihetetlen erős lemezt készítettek el. Nem kellene sokat játszani a rockrádiókban, hogy rácuppanjanak az emberek. Van húzása, magával ragadja a figyelmet.

Nagyon sajnálom az ilyen és hasonló zenekarokat, akik hiába készítenek hibátlan, értékes munkákat, mégsem jutnak el annyi hallgatóhoz, amennyit érdemelnének. Mi több, úgy néz ki, egy videóra valót sem tudtak összekaparni ehhez az anyaghoz, mert annyira nem veti fel őket a lé. Szomorúan olvastam az egyik internetes portálon, hogy azt üzenik a koncertlátogatóknak, ha tetszik, amit látnak tőlük, dobják meg őket pár doboz sörrel a turnéjuk alatt. Ennyi. Ennyi lenne a kitűzött cél? Ennyivel be is érnék? 

Nyilván, ha már elmúltál huszonéves, nem tudsz annyira hatni a lemezkiadókra, de én a helyükben kicsit magasabb célokat fogalmaznék meg, mert a legnehezebb részét már megugrották, csináltak egy minőségi lemezt, már csak valahogy érvényesülni kellene a rockbizniszben. Ennek is megvannak a maga fortélyai, nyilván nem minden megy két nap alatt, de a kitartásod egy idő után meg kell hozza a gyümölcsét.

Az első lemezük 2009-ben készült, ez volt a „Leave Me Alone”, majd jött a „Desperation Blues” 2013-ban, azután 2016-ban a „Trouble In Eden.” Igazság szerint ez utóbbival kellett volna már dobbantaniuk, mert gyönyörű a borító, jó a zene is. Mégsem jött össze semmi. Itt valami nincs rendben. Nem tudom, hogy mi, ezt innen meg nem fejthetem.

Fogalmam sincs, miért nem sikerült a kis Ripple Music kiadónál nagyobbhoz szerződniük ezzel a zenei tudással. Náluk szerényebb képességű stoner rock zenekarok simán be tudtak jutni az Emetichez, vagy a Nasonihoz, nekik ez nem jött össze. Esetleg egy európai forgalmazó is sokat segíthetne rajtuk, például Gabriele Fiori a Heavy-Psych Recordsnál.

Ugrás vissza a lemezanyaghoz! Az ikergitáros témák sokat dobnak az összhatáson, ettől kicsit NWOBHM-hatása is van a szerzeményeknek, viszont Pete Sattari gitáros/énekes nem sikoltozik a Rob Halford/Dickinson iskola tanításai szerint, kerüli a magasakat, ellenben imádja a nyújtásokat, jól kiereszti a hangját, amikor csak lehet. Greg Lopez a gitáros társa, aki a hipnotikus riffekért felelős, Mark Aceves a basszer és Sean Boyles a dobos.

Ha egy kicsit magasabb lenne a hangfekvés, akkor még a zseniális Mother Love Bone-t is ide merném tenni, mint párhuzamot, bár ez kétségtelenül merészség, mivel ők nem csak minőséget hoztak, hanem korukat is megelőzték, plusz zongora, költői szövegek, ilyesmi, ehhez fogható csodák itt nincsenek, de a Take Me Home Again mégis olyan érzetet kelt, mintha egy "Malfunkshun" demó lemaradt darabja lenne. Ehhez hasonló a Poison Tree kissé elmebeteg üvöltözése is, míg a Hollow Mant azok fogják szeretni, akik a hetvenes évek hard rock bandáin nőttek fel.

Összesen tíz szám negyvenhét percben elővezetve, eléggé egybemosódó, de igazán szívmelengető, önmagát itató, élvezetes, dallamos, mégsem szirupos rockzene.

9/10

621755_10151209572280579_1740222168_o.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5615333388

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása