A budapesti Muddy Roots neve lehet, hogy ismeretlenül cseng, hiszen egy vadonatúj, idén létrejött csapatról van szó, azonban ez csak félig igaz, mert a Burning Full Throttle utódzenekaráról van szó. A BFT január legelején jelentette be feloszlását, Molnár Ferenc (gitár) és Mundi Csaba (ének, basszusgitár, szájharmonika) azonban továbbra is közösen zenélnek a Killer Miller fantázianéven szereplő dobosukkal és a stílus sem sokat változott, habár azért korántsem egy egyszerű névcseréről van szó.

A bemutatkozó anyag december 13-án szerzői kiadásban jelenik meg "Wings On My Back" címmel és nyolctételes korong éppen félórás játékidővel rendelkezik. Bár mostanában egyre divatosabbá válik a rövid albumok kiadása, melyek akár még a klasszikus vinyl-korszak tipikus lemezhosszánál is karcsúbbak (anno negyven percre voltak optimalizálva a lemezoldalak, mert fizikailag körülbelül ennyi fért rá), nekem nem igazán jön be ez a trend. Igenis szeretek elmerülni egy háromnegyed órás album világába, megszokni a hangzást és igénylem is, hogy az adott banda kifejtse a mondanivalóját. 

Értelemszerűen egy hardcore brigád nem fog negyvenöt egyperces darálást felpakolni egy lemezre, de a rockzene pontosan az a terep, mely tudatosan megy szembe a popvilág háromperces rádióbarát szerzeményeivel. Szóval tudom, hogy a Burning Full Throttle is hasonló stúdióprodukciókkal állt elő és úgy tűnik, a Muddy Roots is folytatja e hagyományt, mégis jól esett volna egy combosabb debütalbum.

A bevezetőben említettem, hogy történtek változások a zenében az elődbandához képest és ez nagyjából abban áll, hogy a Muddy Roots sokkal egyértelműbben nyúl vissza a gyökerekhez, ahogy a zenekarnév is sejteti, azaz a blues és a hatvanas évek végi klasszikus rock alapozza meg inkább a hangulatot. A stoner rock is itt van, de úgy, mintha mondjuk az Orange Goblin vagy az Electric Wizard tagságát egy kíméletlen amfetamin-kúrára küldték volna, rájuk zárták volna az erdei kabin ajtaját és egy szalagos magnóval rögzítették volna a végeredményt.

Ahogy hallgattam az anyagot, óhatatlanul a tradicionális power trió felállás legendás nevei ugrottak be (Cream, Grand Funk Railroad, korai ZZ Top): akkora hangulata van a daloknak, hogy automatikusan beindul rá a lábunk, függetlenül attól, hogy mennyire érezzük magunkhoz közel ennek a korszaknak a zenéjét. 

A Muddy Roots egyfajta bár-esztétikával rendelkezik: az egész korong úgy szól, mintha a csapat közvetlenül előttünk játszana egy koszos kis kocsma hátsó termében, szinte az arcunkba ugranak a riffek, a lábdob a mellkasunkban dübög és ha nem vigyázunk, akkor a gitáros egy energikusabb mozdulatával alaposan fejbe ver minket a hangszerével. Ez nem is véletlen, ugyanis a banda az anyagot élőben játszotta fel a stúdióban, szóval egyfajta koncertélményt mindenképpen átad a "Wings On My Back": mintha egy improvizációkkal és instrumentális elszállásokkal teli jam session került volna rögzítésre.

Rendkívül hangulatos instrumentális intróval (Angel) kezdődik a korong, mely elvarázsolt, bluesos atmoszférájával szépen behúz minket a Muddy Roots világába, hogy aztán a második tétellel alaposan képen töröljön minket a kőbányai brigád és elkezdje a hard/stoner rock kiképzést. Olyan gyorsan lepörög az anyag, hogy többszöri hallgatás szükséges ahhoz, hogy felismerjük a zenekar kompozíciós mintáit: a basszus és a gitár gyakran együtt játssza ugyanazt a témát, a dob kaotikusan csépel, mintegy sűríti a tartalmat, és sokszor az ének is egy az egyben hozza a verzében az alapriff motívumát.

A hangszeres teljesítmény csillagos ötös: az adott szűk zenei keretek között rendkívül fifikásan hozzák az atmoszférát és olyan dinamizmus és energia árad a dalokból, hogy felér másfél liter kávéval. Az ének terén már nem ilyen egyértelmű a helyzet: Mundi Csaba nem a hőstenorjáról vagy operába illő, kiművelt énekhangjáról híres, de ehhez a stílushoz ez kissé kényelmetlenül is hangzana. Rekedt, smirgli-jellegű torka van az úriembernek. A problémám nem is ezzel van, hanem azzal, hogy az énektémák sokszor egyszerűen csak ismétlik a gitártémát mindenféle variálás nélkül és ez a harmadik szám körül már igen repetitívvé tud válni. Mintha a hangszeres produkció mellé amúgy ímmel-ámmal írták volna meg az énekdallamokat.

A Shaman Smoke Stúdióban készült lemez hangzása a zenekar nevéhez illően mocskos, füstös, koszos: mintha iszap csorogna le a hangfalakból, ahogy a "Wings On My Back" dalai megszólalnak. De ettől élő és pulzáló a produkció: ehhez a stílushoz egyáltalán nem illene a steril, digitális csili-vili. Pontosan ettől a hallgatóval együtt lélegző megszólalástól kerül minden a helyére. 

Egyszóval a Muddy Roots bemutatkozása nagyon korrektre sikeredett: a Lend Me! és a Dance In The Sand meg akkora '60-as évek végi atmoszférát varázsol pár másodperc alatt a szobánkba, hogy győzzük szusszal. Ez a két nóta pörög most nálam a lemezről a leggyakrabban: ha rossz napod van, ezekre kiizzadhatod magadból a dühöt. A rövid játékhosszal és az éneksávokkal kapcsolatos észrevételeim ellenére ez bizony erős kezdet: érzésem szerint a Muddy Roots élőben üt igazán, hatalmas hangulatot csinálhatnak bárhol (motorostalálkozón, rockfesztiválon vagy éppen hétvégén a rockkocsmában), szóval érdemes figyelni rájuk.

8/10