Állítólag a sebészorvosok nagyon hamar hozzászoknak az operálás egyszerű földi halandók számára felfoghatatlan műveleteihez, a vérhez, illetve minden ezzel járó fájdalomhoz, szenvedéshez és emberi nyomorúsághoz: értelemszerűen így kell, hogy legyen ez, másképp nem is tudnának dolgozni. Ez nem feltétlenül vezet érzéketlenséghez, de esély az van rá.

Valahogy hasonlóan járhatnak a kritikaírók is: egy idő után - az elemzett és megismert művészi (vagy az alkotók által annak tartott) produkciók számával arányosan - kifejlődik náluk egy páncél, melyet bizony egyre nehezebben ütnek át az újabb és újabb lemezek. Amikor aztán már semmi izgalmasat nem találunk ezekben az anyagokban, akkor konstatálni kell a kiégést és vagy végleg le kell tennünk (némi képzavarral élve) a lantot vagy hosszabb szünetre kell küldenünk magunkat.

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű: mi van akkor, ha az exponenciálisan növekvő mennyiségű produkció óhatatlanul magával hozza a minőségromlást és az egymásra kínos módon hasonlító sablonalbumokat? Arról nem is beszélve, hogy a kiadók szűrőszerepének megszűntével ma már szó szerint mindenki megjelentetheti az összes nyavalyáját, melyet csak lehetősége van az Internet közönsége elé tárni. Biztos, hogy nem a másik oldalon van a hiba? 

A fentiek a francia depresszív black metal csapat, a Nocturnal Depression legújabb lemeze kapcsán jutottak az eszembe, melyet az erdélyi Sun & Moon Records jelentetett meg november 25-én "Tides Of Despair" címmel. Bevallom, korábban nem ismertem a banda munkásságát, de mivel a feketefémet igencsak szeretem és otthon is érzem magam a stílusban, valamint a kiadó a minőségi anyagairól ismert, örömmel láttam neki a korong recenziójának. 

A "Tides Of Despair" a zenekar kilencedik stúdióalbuma: még 2004-ben alapította meg Lord Lokhraed énekes-gitáros és Herr Suizid multi-hangszeres. Az utóbbi 2012-ben kivált, majd idén visszatért, bár ő korábban sosem lépett fel koncerten a társasággal, így élőben további három zenész egészíti ki a felállást. A stílusuk klasszikus, lassú, atmoszferikus, de mégis nyers black metal, szóval sem az Immortal-féle jeges, epikus feketefém, sem pedig a Marduk-ihlette csépelős, darálós, hardcore-os blastbeatek nem jellemzőek rájuk. 

A korong érdekesen indul: egy hegedűvel, zongorával megtámogatott, vidám hangulatú instrumentális tétel nyitja a lemezt, melynek témáját aztán a címadó szerzemény visz tovább riffelve. Meglepő a hangulat, ugyanis a black metal hagyományaival szemben dúrban íródott mindkét nóta és ez egy szuicid, depresszív BM bandától igencsak szokatlan. Aztán minden a helyére kerül: a Living In A Mass Grave (eléggé erős címadás!) már tradicionális húrokat penget, ráadásul kellően komplex darab is. Némi funeral doom hangulat is bekúszott a dalba, ami miatt egyértelműen az album legerősebb kompozíciója. 

A Solitude And Despair Again akkordbontogatósan indul, ráadásul nem túlságosan izgalmasan és innentől kezdődtek a problémáim is: a gitárhangolás egyértelműen hiányokkal küszködik, konkrétan fül- és fejfájdító módon hamis az egész. Gyanítom, hogy tudatos lépés eredménye ez, de ennek minden bizonnyal valami olyan mélyenszántó művészi magyarázata lehet, melyet én sajnos képtelen vagyok felfogni, így ezt egész egyszerűen nem vette be a gyomrom.

Az ezt követő Slit My Wrists kellemesen post-metalos riffeléssel halad előre: ez ismét egy korrekt nóta és a (kellemesen vérhányós) vokális megközelítés is rendben van, illik a dalhoz. Aztán bizony nagy levegőt kell vennünk, mert innentől kezdve meredeken lefelé vezet a színvonal. 

Ezerszer hallott, három akkord ismétlődésével hatást kelteni szándékozó, ráadásul újfent hamis nóták sorakoznak a lezárásig, melyekben sajnos semmiféle egyediséget nem sikerült felfedeznem. Pedig templomharang, hegedű, zongora színesíti az összképet, de hiába: a mélypont a Muse Of Suicide, mely akkora black metal kliségyűjtemény, hogy a fal adja a másikat.

Ha belegondolok abba, hogy mennyi kiváló (akár post-) black metal albumot halottam az elmúlt egy-két évben, mennyi elképesztő és ötletes megoldás, stíluskanyar és váratlan váltás tette izgalmassá ezeket a korongokat, akkor bizony a franciák produkciója fájdalmasan szürkének vagy inkább érdektelennek tűnik és a bevezetőben írtakkal ellentétben most nem érzem azt, hogy bennem lenne a hiba. Ezt már ezerszer eljátszották mások máskor: a stílus ma már teljesen máshol tart, de érzésem szerint ez húsz évvel ezelőtt is nagyon kevés lett volna.  

6,5/10