Ebben az évben nem igazán találkoztam olyan thrash metal albummal, mely hosszabb távon is lekötött volna, miközben rengeteg ilyen zenét hallgatok, csak éppen vagy a klasszikus '80-as évekbeli cuccokat vagy pedig néhány, a közelmúltban patinássá nemesedett lemezt (a "The Gathering" is idén lett húszéves, a "Dystopia" meg már három, hihetetlen). Természetesen akadt idén is olyan anyag, mely felkerül majd az év végi külföldi toplistánkra, de 2019 mégsem a thrash éve volt.
A mai thrashszíntérnek van egy olyan ága, mely a hőskorszakot, azaz az 1983 és 1992 közötti éveket szeretné megismételni, visszavarázsolni vagy újjáéleszteni. Ez természetesen teljesen reménytelen és lehetetlen vállalkozás, a szándék őszinteségétől függetlenül. Ezek a keményvonalas, hagyományőrző csapatok dogmaszerűen ragaszkodnak a nyolcvanas évek hangzásához, dallamvilágához és tulajdonképpen mást sem csinálnak, mint az általuk kiválasztott két-három legendás banda diszkográfiáját játsszák el egy kicsit átkozmetikázva újra és újra.
A másik, sokkal előremutatóbb vonal az úgynevezett progresszív thrash, mely a stílus harmincöt éve kialakult jellegzetességeit megtartva, azokra építve próbál valami újat létrehozni, figyelembe véve az azóta eltelt időszak zenei fejlődését is. Ennek az iránynak a legreménytelibb és egyben legzseniálisabb bandája az amerikai Vektor (volt), mely 2016-ban adott ki egy egészen fantasztikus albumot (a lemezkritika ITT olvasható), de azóta sajnos csak rosszabbnál rosszabb hírek érkeztek a brigád háza tájáról és valószínűleg véget is ért pályafutásuk.
Nos, a svájci Algebra zenekar a thrash metal progresszívebb, újítóbb jellegű ágát műveli: nem jut el ugyan a fentebb említett Vektor elképesztő kreativitásáig, mert zenéjébe sokkal mélyebben ágyazódtak be a klasszikus thrash metal hatások. Ha tetszik, tradicionálisabb a megközelítésük, de szerencsére rendkívül távol állnak a retro-bandák világától is.
A csapat 2008-ban alakult meg és a "Pulse?" már a harmadik soralbumuk, emellett több EP-t, demót, kislemezt és koncertanyagot is kiadtak, szóval nem igazán pihennek a babérjaikon. Ed Nicod gitáros/énekes projektje ez, mert ahogy láttam, idén a teljes tagság lecserélődött körülötte és új társakkal folytatja: hogy ez a szeptember 30-án az Unspeakable Axe Records gondozásában megjelent lemez megjelenése előtt vagy után történt, nem tudom.
A majd' egyórás korong két rövid átkötést tartalmaz, illetve a legvégén helyet kapott még a Sepultura Dead Embryonic Cells című klasszikusának korrekt, de felesleges feldolgozása is, így igazából kilenc teljes értékű nóta sorakozik a lemezen. Ezek pedig a progresszív jelzőhöz illeszkedően kifejtős, rengeteg váltást és szólót tartalmazó öt-hat perces dalmonstrumok, melyek hallatán minden metalfanatikus csak bólogathat bőszen, mert valódi rifforgia söpör végig a hallójáratainkon.
Ed Nicod hangja (hogy finoman fogalmazzak) még annyira sem alkalmas dallamok átadására, mint a Vektor frontemberéé: igazi reszelős, old-school torokhang az övé, valahol félúton Lemmy és a teuton iskola előadói között. Emiatt eleve van egy nyersebb, kíméletlenebb éle a szerzeményeknek, melyet a gyakran szélvészgyors ritmusszekció és a rendesen felpörgő riffek is alátámasztanak.
Az első melodikusabb másodperceket a Quantum God szolgáltatja, melynek gitártémái kísértetiesen hozzák a Megadeth Rust-korszakos hangulatát és az eszelős tempót is. A hangi korlátok és az előadásmód jellegzetességei miatt a dallamok egyértelműen a szólókra korlátozódnak és ebben hatalmasat alkot a svájci brigád.
Már az erőteljesen Slayer-ízű Digital Master középrészén megérkezik egy olyan komplex gitármenet, mely teljesen új dimenzióját nyitja meg a dalnak: mintha egy önálló kis zenei minieposzt hallgatnánk és ugyanez ismétlődik meg a záró, közel kilencperces címadó tételben. Itt a nóta második részében olyan megfejtést kapunk, hogy aki az ikergitáros rész hallatán nem morzsol el egy könnycseppet a szeme sarkában, az minden bizonnyal gyermekkorában rockzene elleni oltást kapott a bal karjába.
A korong egyébként elképesztően jól és dinamikusan szól: minden hangszer kegyetlenül dinamikusan dörren meg és külön öröm volt számomra, hogy a thrashszíntéren páriaként kezelt basszusgitár is remekül kiemelkedik és alapoz a nóták alá. Igazából semmibe sem lehet és nem is kell belekötni: még a dalszövegek is tökéletesen illeszkednek a műfaj tematikájába. Erősen társadalomkritikus felhangú, a jövő elembertelenedését és disztópikus körülményeit felrajzoló szerzeményekkel találkozhatunk végestelen-végig. Kvantumisten, szimulált agy, digitális uralkodó, betondzsungel: tipikus thrashtoposzok ezek és az újítást nem is itt érdemes keresni.
Egyetlen negatív észrevételem a lemezzel kapcsolatban, hogy a dalok eléggé hasonlóan építkeznek és az egyórás játékidő végére kissé megfáradhatunk a szikár riffdarálásban. Nagyon jólesett volna egy-két olyan darab, mely atmoszférájában, megoldásaiban oldja és színesíti ezt a fajta monotonitást. A thrash metal rajongói azonban nagykanállal fogják ezt a lemezt zabálni, abban egészen biztos vagyok és nem csodálkoznék, ha több szakmagazin év végi listáján is helyet kapnának a svájciak.
8,5/10
