Átkozottul nagy felhajtás övezi már underground körökben a Colorado állambeli amerikai death metal brigád, a Blood Incantation munkásságát. Szó szerint ódákat zengenek róluk, tucatszámra jelennek meg hozsannázó lemezkritikák legújabb albumukról, mely "Hidden History Of The Human Race" címmel november 22-én látott napvilágot a Dark Descent Records gondozásában.
Általában engem kifejezetten taszítani szokott az ilyen fokú szakmai rajongás: emögött mindig a "mi-se-maradjunk-ki-a-divatból" hozzáállás sejlik fel, amikor minden orgánum pontosan ugyanazokat a híreket hozza le pepitában, ugyanúgy nyalja simára egy-egy banda buksiját, mert egész egyszerűen ciki lenne kimaradni a szórásból.
Nem ismertem eddig a zenekart, így gyorsan bepótoltam az elmaradt házi feladatomat és rendesen utánuk olvastam a neten, illetve meghallgattam a diszkográfiájukat is. A csapat 2011-ben alakult meg: három demó, egy EP és egy megosztott kiadvány után 2016-ban jelentkeztek debütalbumukkal ("Starspawn"), mely azonnal rendkívül kedvező kritikai visszhangot váltott ki és nem véletlenül.
Ahogy a szintén amerikai Idle Hands bemutatkozása kapcsán már megírtuk (lemezkritika ITT), ma már egyedit szinte kizárólag stílusvegyítéssel, zsánerkeveréssel-kutyulással lehet elérni és a Blood Incantation pontosan ezt is teszi. De míg az Idle Hands a '80-as évek első felének klasszikus heavy metalját ötvözi a post-punk/gót-rock vonallal, addig ők a pszichedelikus progresszív rockot házasítják a nyolcvanas évek végi/kilencvenes évek eleji amerikai death metallal.
Ez elsőre is izgalmasan hangzik (legalábbis azok számára, akik mind a két említett stílust kedvelik), azonban erre rátesz még egy lapáttal a dalszövegek általános tematikája. A Blood Incantation ugyanis lemezeit az ősi idegenek, a pszeudo-archeológia tárgykörében írja. Az ide sorolható fantaszták (Erich von Däniken, Zecharia Sitchin, Michael A. Cremo és Richard L. Thompson) elméletei szerint a legősibb ókori kultúrák (sumérok, akkádok, asszírok és babilóniaiak) vallásaiban és eredetmítoszaiban szereplő istenek (az anunnakik) nem mitikus lények, hanem egy, az embernél sokkalta fejlettebb földönkívüli civilizáció képviselői voltak, akik aranyat bányászni jöttek ide félmillió évvel ezelőtt bolygójukról, a Nibiruról, mely a naprendszerünk eddig még felfedezetlen planétája.
Ők hozták létre az embereket is, hogy egyfajta rabszolgafajként dolgozzanak nekik. Az özönvíz idején, mely a sarki jégtakaró felolvadása miatt következett be, földi bázisaik elpusztultak, ők űrhajóikkal ideiglenes föld körüli pályára álltak, így az embereket kellett olyan szintre fejleszteniük, hogy azok újjáépíthessék a bányákat. Ezek a lények emelték az összes ókori, kultikus építményt (a Nagy Piramisokat, a Nazca-vonalakat, stb.), de szerintem ezt már mindenki jól ismeri, aki akárcsak egyetlen részt is látott vagy olvasott a History Channel idevágó tévé- vagy Nemere István Titkok könyve könyvsorozatából.
Tehát a szövegvilág a zene lényegéhez mérten is kellően elvarázsolt, így tökéletesen passzol is a produkcióhoz. A lemez meglepően rövid, mindösszesen harminchat perc és négy tételt tartalmaz, elég érdekes struktúrában. Az első három hatperces, míg az utolsó /Awakening From The Dream Of Existence To The Multidimensional Nature Of Our Reality (Mirror Of The Soul)/, mely a Guinness Rekordok Könyvében minden bizonnyal megcsípné a leghosszabb és leghangzatosabb számcím kategóriájának első helyét, konkrétan egy dalszörnyeteg a maga tizennyolc percnyi játékidejével.
A régisulis death metal kapcsán azonnal három banda ugorhat be: Immolation és Morbid Angel a disszonáns, földöntúli atmoszféra, míg a Death a progresszívabb dallammenetek révén. A Blood Incantation zenéjében nem is itt találjuk az érdekességet (korrekt death metal, tökéletesen előadva), hanem inkább azt, ahogy a progresszív-pszichedelikus részeket illesztik be a dalszerkezetekbe. A zárótétel középrészén konkrétan a Pink Floyd On The Run című klasszikus szerzeményének hangeffektjeit használják fel az elszálláshoz, majd ezt viszik tovább riffekben kivezetve.
A szikár és kemény halálfém a legváratlanabb helyeken és alkalmakkor vált át ebbe az atmoszferikus lebegésbe és ettől válik kiszámíthatatlanná az egész album. Elképesztő utazásra hív minket az amerikai csapat: a kozmikus hangulat ma már elcsépelt jelző és talán az avantgárd black metal bandák produkciója hatásosabban tudja ezt átadni, de a Blood Incantation valóban földöntúli gitárszólókat és kifacsart riffeket küld ránk, hogy átadja az üzenetét: ébredjünk fel, lépjünk ki az emberközpontú világszemléletünkből, mert "Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes."
Visszatérve a bevezetőben említett temérdek ömlengő kritikához: valóban kiváló anyag lett az "Emberi faj eltitkolt történelme", de falrengető, korszakos produkciónak semmiképpen sem érzem. Érdekes zenei ötletével, azaz a régisulis death metal és a progresszív pszichedelikus rock vegyítésével valóban képes létrehozni valami egyedit, valami eddig nem hallottat /illetve ez sem igaz, mert a német Alkaloid legújabb lemezén is ezzel él, csak náluk a referenciapont a Yes (lemezkritika ITT)/, de hosszabb távon az amerikai csapat nem fogja tudni megspórolni a teljesen önálló arcél kialakítását. Figyelmeztető jelnek érzem, hogy túlságosan nagy különbség nincs a debütalbumuk és a mostani között, így harmadjára már nem kellene ugyanazt a poént elsütni.
9/10
