Kétféleképpen lehet remekműveket létrehozni: az adott zenekar vagy a saját stílusában maradva, annak kereteit betartva, a jellemzőket és az összetevőket a végtelenségig finomítva alkot (lásd AC/DC, Motörhead,stb.) vagy éppenséggel azt folyamatosan bővíti, tágítja, más eszközöket alkalmaz, más megvilágításba helyezi annak akár egész mondanivalóját vagy atmoszféráját. 

Az első megközelítésre sokan mondják, hogy az együttes mindig ugyanazt a lemezt írja meg és adja ki, akár huszonötödszörre is, a második vonal esetében pedig gyakran még a rajongótábor számára is követhetetlen a zenei stílusváltozás sebessége vagy iránya. A 2013-ban megalakult német Alkaloid egyértelműen az utóbbi utat követi a Season Of Mist által május 18-án megjelentetett második soralbumán. Az együttest Hannes Grossmann dobos hozta létre, miután kilépett az Obscura technikás death metal csapatból (korábban megfordult a Necrophagistban is, illetve jelenleg a Hate Eternal ütőseként is ismerhetjük).

Az Alkaloid tulajdonképpen az Obscura folytatása más néven: bár az anyazenekar még hivatalosan működik, de a másik alaptag, Christian Münzner gitáros is követte Grossmannt, sőt, Linus Klausenitzer basszusgitáros is csatlakozott, így az akkori felállás háromnegyede játszik most a friss bandában (Danny Tunker a másik gitáros a csapatban). Az Alkaloid egyik legnagyobb kincse a Morean művésznéven szereplő Florian Magnus Maier frontember, aki a brutális, pincemély hörgésben és a kellemes, rockos húzású tiszta énekben is egyaránt otthon van. 

Ha analógiát kellene keresnem az együttes produkciójára, akkor az amerikai Vektor progresszív thrash metal zenekart tudnám felhozni (lemezkritika ITT). Amit a Vektor művel a thrash metal terén, ugyanazt teszi az Alkaloid a technikás death metal szcénában. Ahogy a Pennsylvania állambeli banda valami egészen elképesztő módon hozott be a saját stílusától alapvetően idegen elemeket zenéjébe, a németek a szintén meglehetősen sablonos és konzervatívabb technikás death metalt forradalmasították új albumukkal (ahogy tette ezt a Rivers Of Nihil is friss anyagán - lemezkritika ITT). 

A bajor brigád zenéjének négy építőelemét érdemes külön is megnevezni: a Morbid Angel eszement, szinte földöntúli hangulatú, alapvetően középtempós és disszonáns riffelése, a technikás death metal elképesztő hangszeres tudása és virtuóz szólói, a hagyományos, kilencvenes évekbeli progresszív metal dallamvilága és ami a legmeglepőbb, a klasszikus prog-rock egyik (ha nem a) legnagyobb képviselőjének, a Yes együttesnek a harmóniamenetei.

A Yes a nyolcvanas évek elejére tulajdonképpen megszűnt létezni, de szerencséjükre zenei együttműködésre léptek Trevor Rabinnal, a zseniális dél-afrikai gitáros/énekes/dalszerzővel. A kollaborációnak - köszönhetően Rabin egyedi gitárhangjának és kiváló dalainak, melyek egyéni, modern ízt és hangzást kölcsönöztek a veterán brit brigádnak - elképesztő sikere lett, egészen a kilencvenes évek közepéig. Nos, az Alkaloid a Rabin-féle Yes-felállás zenei megoldásait hozta be zenéjébe és gyakran ez egészen bizarr, mégis furcsa módon remek eredménye vezet. 

Ahogy a korong elkezdődik, a Kernel Panic című dalban azonnal beindul a prog-rock őrület. A szám alapriffje kísértetiesen emlékeztet a Rabin-éra legikonikusabb lemezén, a "90125" című klasszikuson hallható Owner Of A Lonely Heart slágernek a témájára és hangzására, de természetesen ez csak inkább jelzésértékű tiszteletadás. A szerzemény aztán a második percben észrevétlenül vált át valami egészen zseniális death metalba: a két atmoszféra ide-oda váltakozik, mintegy felelget egymásnak. A Kernel Panic meg is mutatja, hogy mi vár ránk a következő hatvanöt percben, de mindez csak ízelítő, mert számtalan meglepetéssel fogunk találkozni.

A következő tétel, az As Decreed By Laws Unwritten akár a Morbid Angel friss lemezére is rákerülhetett volna ezzel a csikorgó, hatvantonnás nehézpáncélosként gördülő riffel és hangulattal. Itt a zenei hatás a kelleténél talán konkrétabb is, mint ahogy az elvárható lenne, de a középrész itt is tartogat egy akusztikus elszállást, mely újfent megbolondítja a dolgokat.

A korong egyik csúcspontja a tiszta énekkel és progresszív megközelítésével, no meg kíméletlen death metaljával és disszonáns, szokatlan megoldásaival büntető Azagthoth, mely egyben el is árulja, hogy miről szólnak az Alkaloid dalai: bizony, ismét H.P. Lovecraft amerikai sci-fi/horror/dark fantasy író Chtulhu-mítosza szolgáltatja az inspirációt. Bevallom, hogy bár rendkívül nagyon kedvelem az író egész mitológiáját és alkotásait (bár az epigonok munkái egyáltalán nem érdekelnek), kezd már kissé lelohasztani az, hogy számtalan zenekar spórolja meg a kreatív alkotás fáradalmait azzal, hogy mintegy kölcsönveszi és felhasználja a Lovecraft által akkurátusan kidolgozott mítosz elemeit.

Sorra jönnek a kiválóbbnál kiválóbb dalok (mindegyik az, egyetlen átlagos vagy akárcsak gyengébb szerzemény sem szerepel az anyagon), de a teljes állkoppanás a húszperces zárótételnél érkezik meg. Kérem szépen, amit itt az Alkaloid művel, az egész egyszerűen újradefiniálja a technikás death metal lehetőségeit és határait. Ráadásul teszi mindezt úgy, hogy teljesen befogadható marad az eredmény, nem válik hallgathatatlan zajmasszává vagy öncélú művészieskedéssé a dolog, mely Achilles-sarka számos hasonszőrű produkciónak.

A hat elkülönülő, de mégis egybetartozó részből álló Rise Of The Cephalopods egy kisregényt mesél el: a tenger alatti R’lyeh ősi városának létrejöttétől az újjáéledő polipszerű (fejlábú) idegenek csillagokba történő ismételt kirajzásáig bezárólag. Mindez természetesen ismerős lehet a Lovecraft-rajongók számára, de a zene az biztosan nem, mert ennyire plasztikusan metalegyüttes még nem ábrázolta a kozmikus távlatokat, mint az Alkaloid. Tökéletesen megvalósul itt zene és szöveg egysége: nincs mit hozzátenni ehhez, remekmű ez a javából.

A bő egyórányi anyag során egy másodpercre sem fogunk unatkozni: a keményvonalas death metal rajongók természetesen sok esetben vakarni fogják a fejüket a hallottak miatt, de kizártnak tartom, hogy ne tudnák befogadni ezt a zeneiséget. A "Liquid Anatomy" számomra eddig az év egyik legnagyobb meglepetése és legkiválóbb korongja is egyben. 

10/10