Amikor megláttam, hogy metalcore-ról kell írnom, megvallom őszintén, kicsit elfancsalodott az ábrázatom, ugyanis minden idevágó klisémet ellőttem a Wage War legújabb lemezéről írt kritikámban (ha valakit érdekel, ITT megtekinthető). Azonban a Norma Jean idén októberben megjelent korongja felülírt az agyamban mindent, amit a műfajról gondoltam.
Jómagam, ahogy ezt már korábban is jeleztem, sosem voltam az irányzat lelkes követője. Az egyik barátnőm azonban nagyon is; barátságunk hajnalán, még az ismerkedési fázisban osztotta meg velem, hogy metalcore-ban utazik, de egyúttal arra is felhívta a figyelmem, hogy nagyon kell vigyázni az ilyen bandákkal, mert némelyik bár nagyon jó, az ember, ha nem figyel, könnyen azon kaphatja magát, hogy emo zenét hallgat. És ennél nagyobb sértés nem létezett a kétezertizes évek elején.
Én azonban azóta sem futottam bele olyan metalcore bandába, mely egy kicsit is elnyerte volna a tetszésemet. Nagy kedvencemre, a Jinjerre hallottam csak rásütni ezt a címkét másfél éve, de szerintem megegyezhetünk benne, hogy ez nemes egyszerűséggel nem igaz. Úgyhogy, lassan belefulladva a sikítozós-megőrülős verzékbe, és a nyálas-mólos refrénekbe, végül feladtam a harcot, és elfogadtam, hogy ebben a stílusban engem senki nem fog boldoggá tenni.
Pedig eddigre a Norma Jean a világ másik felén már nagyon régóta létezett és alkotott. Az amerikai banda 1997-ben, akkor még Luti-Kriss néven alakult meg, és 2002-ben dobta piacra első lemezét, a „Bless The Martyr And Kiss The Child”-ot. Az ezt követő tizenhét év során számos tag jött és ment az együttesből, illetőleg stúdióalbumaik száma összesen nyolcra nőtt. Ezek közül a legfrissebb az idén ősszel megjelent „All Hail”.
Ez a lemez pedig olyan pofátlanul erős, hogy helyből letépi a rajongókról a szuperszűk farmert. Látszik, hogy nem kevés rutinja van a srácoknak; az album egy mesterien összeállított egytálétel, egy scream vokálokból, csipetnyi tiszta énekből, kőmorzsoló riffekből és jól fűszerezett zenei csavarokból álló Michelin-csillagos kása.
A műfajtól megszokott elemek persze ott vannak; jól megküldött verzék, dallamos refrének. De kicsit olyan, mintha egy metalcore számot valaki fogott volna, és csinált volna neki egy metalfeldolgozást, mint ahogy Youtube-on szoktuk látni a legkülönbözőbb popslágerekre. A jól ismert váz olyannyira fel van töltve fantáziával, és ki van egyengetve profizmussal, hogy a hasonló műfajban utazó előadóktól megszokott, dinamikát meggyilkoló dualizmusnak nyoma sincs a lemezen. Viszont nem hagyják azt sem, hogy pusztán a szakértelem vigye el a hátán a lemezt; a tizennégy számos játékidőbe becsúszott néhány olyan dal is, amely megakasztja azt az elsöprő hullámot, melyet az albumnyitó Orphan Twinnel útjára indítottak.
Ilyen például a két fura, atmoszferikus átvezető szám, a Volunteer Tooth Filing és az Extra Dimensional Palate Cleanser. Hangulatuk és felépítésük egyébként engem egy az egyben a Slipknot Frail Limb Nursery-jére illetve az „Iowa”-t nyitó (515)-re emlékeztettek (bár utóbbi azért lényegesen nyomasztóbb). Ezek a csak zörejekből, dallamtöredékekből, és széttorzított beszélgetésfoszlányokból álló darabok kicsit kiemelik a fejünket az album sodrásából.
Az érzelmesebb, leülősebb dalokba sem tört bele a bicskájuk. A /with_errors-t hallgatva kiderül, hogy énekelni is tudnak, ha akarnak, a vokál dallamvezetése egészen szokatlan irányt vesz a jól bevált klisékhez képest, az ének karcosságának hiánya egyáltalán nem kelt szirupos hatást, sőt az ezeregyszer elsütött tercelős vokált is olyan visszafogottan és ügyesen használják, hogy olyan jól működik, mintha most hallanánk először ezt a trükköt. Az If [Loss] Then [Leader] sem csak azért került fel a lemezre, hogy anyázva nyomjam le az ötvenedik alkalommal is az AltGr gombot a billentyűzetemen; a tiszta énekes, kissé a Slipknot újabb, érzelmesebb dalaira emlékeztető darab leülteti kicsit a hallgatót, mielőtt újra maxra csavarná neki a zúzdát.
Mert hogy azért mégis csak ez a fő profil. A dalok organikusan, kőkeményen, és megállíthatatlanul gördülnek egymás után, és bár pár helyen tetten érhető a klasszikus metalcore-szerkezet, nem akasztják meg kötelező érzelmes refrénekkel a dinamikus számokat. De ha mégis kicsit melankolikussá válnának, mint például a Landslide Defender középső szekciójánál, akkor a csendesülős rész után úgy vágják oda a hallgatót egy breakdownnal, mint egy ütközéstesztelő próbabábut egy betonfalnak.
A refrének perzselnek, a scream és az ének tökös marad és nem megy át hisztibe. A zeneszerzés minden, csak nem kiszámítható; amikor azt hinném, a fülembe mászott egy sor, és elkezdeném dúdolni, tuti csavarnak rajta egyet, hogy véletlenül se legyen igazam. A riffek olyan markánsak, hogy ellenállhatatlanul behúzzák a nyak izom reflexeit.
A harapós vokálokat és zenei kíséretet mindig meg tudják variálni valamivel, amire nem számítottunk, de miután odakerült, a leglogikusabb döntésnek tűnik. Legyen ez egy kis keleties hajlítás az énekben, egy szexi hangnemváltás a sorok végén vagy egy kellemesen csiklandozó, de még nem kizökkentő ritmusképlet variáció, a Marylin Monroe valódi neve után elkeresztelt brigád sebészi pontossággal operál a hallójáratainkban. Gyakorlatilag kivették a metalcore-ból a kliséket, és a helyüket fantáziával töltötték meg. Metalcore-szkeptikusok, és mindenki, aki szeretne egy bizsergető, izgalmas, háromnegyed órás élményt szerezni, hallgassátok meg az "All Hailt"!
9,5/10
