Ritkának éppen nem mondanám az olyan alkalmakat, amikor első hallásra megfog egy lemezanyag, de a jó kezdés sokszor bizonyult már csalókának. A második, harmadik számra gyakran beáll a tömény unalom és csak azt lesem, hol találok valami épületesebb muzsikát, mert az elcsépelt, ezerszer hallott megoldások máris elvették a kedvem az adott előadótól…
A madridi Sun Of The Dying második lemeze, a „The Earth Is Silent” már az intrójával is jelezte, ezúttal valami finomabb falat akadt horogra. Ha nem is egy zseniális, megkerülhetetlen alapmű született, ehhez a ködös, nyálkás decemberi időhöz kiválóan illik az anyag, amelyet még akkor is merek ajánlani mások figyelmébe, ha nem tartozik sem a legkülönlegesebb, sem a legextrémebb albumok közé. Egyszerűen csak szép. Ennyi elég kell legyen.
Alapvetően arra hívnám fel vele a figyelmet, hogy úgy is lehet hörögni, hogy az még értelmes szövegmondásnak minősüljön. Teljesen mindegy, mennyire veszi komolyan egy előadó a mondanivalóját, ha nem tudja átadni az üzenetet a befogadónak, akkor nincs miről beszélni. Megszámlálhatatlan azoknak a lemezeknek a száma, ahol nyugodtan lehetne a szövegalap egy kínai szakácskönyv vagy a grönlandi időjárásjelentés is, úgysem ért senki egy árva kukkot sem az egészből. Jó esetben a zenei videóra már kiírják a tartalmat vagy a borítóra rányomtatják a sorokat, de ez sincs mindig így. Amikor mégis megtörténik, akkor gyakran vonja fel a szemöldökét az ember: "ezt még is hol mondják el ezek?"
A madridisták üdítő kivételt jelentenek ebben a műfajban, mondhatni szofisztikált módon hirdetik az igét, a címadó szerzeményben például olyan melodikus bevezetőt produkálnak, mintha nem is death/doom banda lennének, hanem a progresszív rock legújabb ígéretei, ám ez csak néhány percig tart, a világfájdalom és az apátia megérkezik, s átveszi az uralmat a kíméletlen hidegség. A zenekar felségterülete mégiscsak a beborult, doomba hajló, dallamos death metal.
A dalok szövegei természeti képekben bővelkednek, azonban az üresség és végzet hatalmát hangsúlyozó tételek általában rövid, nem túl költői sorokban kerülnek kifejezésre. Érdemes lett volna több időt szánni a dalszövegek finomhangolására, ha már ilyen igényesebb zenével támadjuk le a jéghideg fém kedvelőit. További észrevétel: ugyan a zenei komplexitás egy összetettebb, kiműveltebb zenekar világát sejteti a sok billentyűs (zongorás) betéttel, átkötéssel, hajlított énekkel, háttérkórussal, amikor a súlyosabb végét ragadják meg a dolgoknak, és belemennek egy kis erőfitogtatásba, meg kell mondjam, olyan egyszerű ritmusképletekkel dolgoznak, ami már-már bántó. A dobosnak illett volna jobban odatennie magát, mert az énektémák jók, a világvégi hangulat hitelesen átjön, érett és kiforrott a zenei világ, ehhez nem igazán illik a fantáziátlan puffogtatás.
Személyes kedvencem a Monolith című tétel, nagyívű, epikus hangulatú kezdés után középtempós döngölésbe vált, kiváló gitáros megoldásokkal és egy erősen Tiamatra emlékeztető énektémával vesz le a lábamról. Aki a Tiamat „Deeper Kind Of Slumber” lemezét, vagy a My Dying Bride, Anathema kilencvenes években készült albumait kedveli, valószínűleg elégedetten csettint a spanyolok ízlésvilágára, így kell ezt csinálni, fiúk! Talán az én hibám vagy Johan Edlund zsenialitása, vagy mindkettő, de minduntalan azt vártam, egyszer csak elindul a „Dianae… my muse, Morpheus, in my heart” sor. De nem indult el. Csak valami hasonló.
Ugyanezt gondolom a Sun Of The Dying csapatáról is, nem érik még el a Tiamat/Gathering minőségét, azok tartalmi mélységét sem közelítik meg, de zenei változatosságban nincsenek messze tőlük. Igényesen kidolgozott, szépen felépített lemezt készítettek el, kisebb vadhajtásokkal, melyek a második albumon még bőven beleférnek. Lírai oldaluk már erős, nagyon értik a bevezetőket, ezt a kétpólusú világ közti egyensúlyozást jól művelik
A zenekar 2013-ban alakult, első lemezét 2017-ben készítette el, „Roar Of The Furious Sea” címmel. Tagjai: Daniel Fernández Casuso - gitár, Diego Weser - dob, David Munoz - billentyűk, Roberto Rayo - gitár, Jose Yuste - basszusgitár, Eduardo Guilló - ének.
A legújabb kortársak közül a hazánkban is járt Swallow The Sun lehet hasonlítási alap vagy a Forest Of Shadows, Dark Tranquility zenekarok. Egyéni stílusjegyként a soktagú kórus gyakori alkalmazását és a billentyűs hangszerek, zongora használatát lehet kiemelni, mint mondtam, semmi újszerű, forradalmi tett, de amit a Theriontól, Paradise Losttól, Tiamattól formailag meg lehetett tanulni, azt ezek a srácok már tudják. A többi a múzsán múlik…
8/10
