Legszívesebben azt mondanám: - Na, emberek, ezt tényleg hallani kell! Ám nem ilyen egyszerű a képlet, mert ízlések és pofonok eltérőek, kinek a pap, kinek a papné, sokat számít az életkor, a zenében való jártasság és még ezer más tényező... Mégis, úgy érzem, nyugodtan belefülelhet ebbe az anyagba az ifjonc és a rutinos róka, a thrasher, a doomster, a death metalos, a black metal hívő, a klasszikus heavy kedvelő, még a jazzer is. Nem azért, mert minden műfajból merítettek, hanem mert annyira dallamos, kiérlelt, minőségi a zene.
Persze folyton csak lelkendezek, szórom a 10 pontokat, és már vagy az ötödik „az év lemeze” címnél tartok, de nem tehetek róla, a kínálat mindig lenyűgöz egy-egy jól sikerült darabbal, és ez az! Tudjuk, nincs új a nap alatt, csak ügyes és kevésbé ügyes másolatok vannak, húsz éve saját farkába harapott a rockzene kígyója, és csak az újszülöttek csodálkoznak rá kerek szemmel mindenre, amiben torzított gitár szól, csakhogy sántít már rég ez a fajta „régebben minden jobb volt” szemlélet, mert ami jó, az manapság tényleg jó, és nem tud elmenni a fülünk mellett semmilyen érték észrevétlenül.
Bevallom sosem hallottam erről a zenekarról, mi több, Abigail Williams neve sem mondott nekem semmit, és simán azt hittem, így hívják az előadót, akinek a lemezével találkoztam, ezért most gyorsan közlöm esetleges sorstársaimmal, hogy az eredeti Abigail Williams Salemben élt, és a középkori boszorkányperek egyik áldozata volt. Különös-baljós előjelek után végül elítélték, és az 1600-as évek végén 17 éves korában elhunyt…
Azonban 2004-ben újjáéledt egy Ken Sorceron nevű illetőnek köszönhetően, aki megalapította a hasonló nevű együttesét az Arizona államban található Phoenixben. Azóta öt nagylemezt is megjelentettek. Ken elsősorban gitáros-énekesként jegyzi magát, de ha kell, billentyűn vagy dobon is közreműködik. Állandó tagságot nem tudott maga mellé állítani, ezért minden egyes lemezanyagon más és más közreműködőkkel dolgozott.
Az alkotó Phoenixből hamarosan New Yorkba, majd onnan Los Angelesbe tette át főhadiszállását, míg végül megtelepedett a Washington államban lévő Olympiában. Jelenleg itt él a 39 éves Sorceron, aki a The Faceless, Aborted és Lord Mantis zenekarokban is érintett. Az Abigail Williams idén megjelent nagylemezén a következő meghívott muzsikusok működtek közre: Mike Heller - dob, Bryan O’Sullivan - basszusgitár, Chris Brown - cselló, Aamonael - gitár, Justin McKinney - gitár.
Nos, a zene alapvetően klasszikus ízű black metal, ennek megfelelően durva és kemény a hangzás, csakhogy ennyiben nem merül ki sem a tudományuk, sem a koncepciójuk, mert iszonyúan komplex muzsika ez, sok szálon fut, sok nagy elődöt eszünkbe juttat. A koraiak közül a Death, Atheist, Cradle Of Filth együtteseket elsősorban. Jómagam, aki semmilyen haragban nem állok a világgal, a második tételnél (Sun And Moon) csutkára nyomtam a hangerőt, és lehunyt szemmel élveztem a borotvaéles gitárok okozta gyönyört. Sokkal jobbat a lemezen nem fog találni senki, legfeljebb az intenzitás lehet más. Vannak könnyedebb, jobban befogadható darabok, én szándékosan ezt emelem ki, mert tele van ötletekkel és kíméletlenül letaglózza az embert.
Tetszik, hogy a lemezen kihasználják a csellót rendesen, bár nem fő hangszer, de mégsem csak a háttérben vinnyog. Nagyon bejön a millió tempóváltás, variálás, ritmusképlet. A dobos egy isten, komolyan mondom, hihetetlen, miket üt, a lábgép meg… eszement! Nagyon-nagyon képzett zenészek kerültek össze, akik teljesen egyértelműen valami olyan dolgot akartak összehozni, ami sok év múlva is megállja a helyét, nem válik unalmassá ezredik meghallgatásra sem, mindig mutat valami újat, valami felfedezni valót.
Elsősorban olyan embereknek mutatnám meg ezt, akik alapból elítélnek mindent, ami metal vagy black metal vagy halálhörgés… Annyira könnyed, gördülékeny, dallamgazdag ez a zene. Briliáns, ahogy a dinamikával bánnak: kiállások, szünetek, egészen halk részek, majd vad cséplés, és robban minden… Feszül az energia a hangfalakban, és ami nagyon lényeges: nem sematikus az alap. Akár tanulólemez lehetne számos feltörekvő bandának, íme, így lehet eredeti zenét kikeverni a közismert témákból, ilyen a masszív hangzás, így tud szólni egy jól beállított dobcucc, ilyen az, amikor tudásod legjavát nyújtod!
Én, aki a hörgéseket sokszor és sokat bíráltam (még fogom is), szinte beleborzongok ennek az embernek a csodálatos hangelőadásába. Valósággal földöntúli hatása van, ahogy ordít! A nagy különbség közte, és más önjelölt metal-harcosok között, hogy nem erőltetett, nem adja elő a kőkemény csávót, hanem csak annyit hoz elő, amennyit a dalba bele kell tenni! Nem akar sem a legbrutálisabb énekesnek, sem a legmenőbb gitárosnak látszani, de mondok valamit, azok a gitártémák spicc körül mozognak, és a torka is rendben van!
Napok óta hallgatom a kiadványt, nem találok benne semmi hibát, közel egy órás mesteri zenefolyam, természetesen kedvet csinált a korábbi Abigail Williams lemezek meghallgatásához, de ezekkel még várok egy kicsit, hogy az új anyag jobban leülepedjen.
Őszintén mondom, túlzás vagy sem, az év egyik legjobb lemeze számomra, hallgassátok, terjesszétek, szeressétek, én megtettem, amit tudtam!
10/10
