Akárhogy is nézzük a menyasszonyt, a képlet rendkívül egyszerű. Kétféle doom van: a vontatott, koszos riffes, álmosító szöttyögés, és az ötletes, szemcsillantó, fejbólintó fémöntés. Brazíliában én még nem csalódtam, eddig csupa jó cuccot füleltem le az Amazonas vidékéről, talán vakszerencse, talán valóban odafigyelnek az ottani muzsikusok, nem tudom, nekem eddig rendre bejöttek mind. Általános tapasztalatom szerint nem szokásuk elszúrni a dolgokat. És most sem tették!
Milyen jó kis banda ez! Napestig bírnám hallgatni a dalaikat! Nálam úgy van, hogy amikor itatja magát egy lemezanyag, akkor simán átpörög kétszer-háromszor is a lejátszóban, így mire írok róla, máris a lelki szemeim előtt körvonalazódik a pontszám, vagyis a kiadvány értéke. Nos, ez most magas lesz! Hadd kapjanak egy kis támogatást, meg egyébként is, ha valamiben, akkor ebben a stoner/doomban nehéz újat mutatni, és ezek a nóták rendesen össze vannak rakva. Kiváló a hangzás, óriási erő van bennük, az ősi rockerek tisztelete, dinamikus, kemény tételek és dallamos részek váltják egymást, van nyerseség és finomság is, minden, amitől szép és jó lehet egy rockalbum.
Még kísérletező kedvük is van, ami igazán nem a stonerek jellemzője. Az egyik számban például doromb és cimbalom (?) hangjait vélem hallani, pedig nem ittam egy kortyot sem: esküszöm, olyan hatása van, mintha magyar zenészek játszanák a Mindfulness bevezetőjét. Aztán rendesen megdörren a cucc és ahogy megszólal a gyönyörű hang… Attól teljesen kész vagyok!
Egy cseppet sem átlagos énekesnő áll a banda élén, akit úgy hívnak, hogy Andrea Ruocco, és engem abszolút elbűvölt a teljesítményével, s bár még nem láttam róla egyetlen képet sem, úgy sejtem, valóságos cicababa. Mármint a rocker-külső mögött, természetesen. Na most, azt is tudni kell, hogy a zenekar székhelye Piracicaba. Innen már csak egy macskaugrás a következő szösszenet: a piracicabai cicababa Andrea…
Na, ezt csak a játék kedvéért… Bocsánat a jobb érzésű olvasóktól! Akkor most nézzük a lényeget: az első szám, a Signs úgy kígyóz körül, mint az őserdei fákat az indák, szorosan körülölel, mégsem fojtogat, nem zárja el előled a napfényt, csak incselkedik veled… Itt máris megismerkedhet mindenki Andrea gyönyörű hangadottságaival, és a szólógitáros Samuel Pedrosa remek dallamaival. A basszusgitárnál José Ribeiro, a doboknál pedig Alexandre H.G. Garcia.
A második tétel, a The Curfew At Dusk elsősorban nagyívű énekdallamaival hívja fel magára a figyelmet, Andrea minden kétséget kizáróan az egyik legjobb ebben a „hörgésmentes” műfajban, hibátlanul hozza a magasakat, mélyeket, sok-sok régi nagy énekesnő eszembe jut róla Grace Slicktől kezdve Lee Aaronig. A hangulat - talán mondanom sem kell – a hetvenes éveket idézi, annak ellenére, hogy a kétezres években talán több, de legalább ugyanannyi hasonló felfogású együttes próbálkozott ezzel a zenei világgal (például a Blood Ceremony, a Ritual Of The Oak, Jex Thoth).
Az Oracle a harmadik darab, erről készült egy videó is, nem vagyok benne biztos, hogy erre a célra a legjobb választás erről az albumról. Ha én vagyok a producer-zenekarvezető, akkor egy összetettebb, progresszívabb darabot javaslok a videó elkészítésére, mondjuk a Virtual Horizon lenne erre talán a legalkalmasabb, de annyiban mégis egyet kell értenem ezzel a döntéssel, hogy a zenekar markáns stílusjegyeit szépen megmutatja, és kiváló az a gitárszóló benne. Samuel Pedrosa nem az a fajta gitáros, aki a belét is kiszólózza magából, kimaxolva a befogadási határainkat, ellenben a maga minimalista-ízléses módján emlékezetes és élvezetes szólókat játszik, nagy élvezettel hallgattam, mikét nyúl egy-egy témához.
A Virtual Horizon meglepő keszekuszasággal indít, majd ebből bont ki egy nagyon erős, akár retro- házibulikban is helytálló, gyors, lüktető darabot, had ne mondjam slágert, mert az mégis túlzás lenne, ha belegondolunk, miféle nyávogásokat neveznek annak. Ha egyetlen számmal kellene jellemeznem a bandát, akkor ez lenne az, ezért is sajnálom, hogy nem készült hozzá videó, persze még készülhet, hiszen az ilyesmi általában csak pénz kérdése.
Az Empty Spaces hosszúra nyújtott bevezetővel indít, melyet egy hamisítatlan és régi vágású doom őrlés követ, remek kis basszusfutamokkal. Az énekről már többet nem írom, hogy minőségi, mert az unalmas lehet sokadik olvasatra, elég legyen annyi, hogy hibátlan. Még nem méltattam a dobos teljesítményét, pedig abban sincs semmi hiba, annyi az egész, hogy nem egy New York-i vagy Los Angeles-i stúdióban vették fel az anyagot, és ez azért a dobokon hallatszik kicsit.
A hetedik tétel, a Time Traveler számomra kellemesen borzongató múltidézés, pszichedelikus hatásokkal, a végletekig letisztult harmóniákkal, gyakorlatilag egy basszuskísérettel felvezetett ének, melyhez a dob és gitár csak asszisztálnak. Az ilyen lassú, szomorkás, eső utáni hangulathoz nagyon jól illik a minimál hangszerelés.
A lemezt a Showcase Of Dreams és a Holy Mountain zárják. Itt kapunk egy kis törzsi dobolást, egy kis dzsungelzajjal, (amennyiben a dzsungel hangja zajnak minősíthető), majd a gitárszólók mutatják meg, hogy is kell ezt a műfajt művelni. Egészen magas színvonalú, érzelemgazdag játék jellemzi a lemezzáró darabokat, mint ahogy az egész albumot, s mindehhez a zenéhez hozzájön a hipnotikus, éteri ének: mit mondjak, igazi gyöngyszem az egész banda, úgy ahogy van, tokkal vonóval, basszuskulccsal együtt. Pont.
10/10
