Rozsdagyár

GRUMPSTER - Underwhelmed (2019)

2019. december 29. - Mr.Zoom

a1834997809_10.jpg

Milyen kevés kell a jó zenéhez! Elég egy dobos, egy gitáros, egy basszer, aki énekel, ezzel máris kész az ütős kis garázs-punk formáció. Tehát nem csupán hangszerekből és hangszeresekből nem kell sok, hanem zenei tudásból sem. Két akkorddal is sikeresen meg lehet valósítani önmagad, hárommal pedig akár már holnap világsztár lehetsz. Most talán azt hiszi valaki, gúnyolódom, pedig semmi nem áll tőlem távolabb, az igazság az, hogy a jó zenének nem feltétele sem a komoly zenei tudás, sem a briliáns hangszerelés, sem az eredetiség, sem a profizmus, gyakorlatilag nem is kell hozzá semmi…

Na jó, ez nem egészen igaz, valami azért kell a levesbe, különben sem íze, sem szaga nem lesz, szóval egy dolgot mindenképpen bele kell tennie az alkotónak: az egyéniségét. Ha ez sikerül, akkor számíthat arra, hogy előbb-utóbb megtalálja azokat az embereket, akiknek tetszeni fognak a dalai. Az Oakland városából származó Grumpster megtalált engem, így máris eggyel nőtt rajongóik száma. Hogy ez a rajongás miben is fog materializálódni, azt még nem tudom, annyi biztos, hogy állandó szereplői a zenelejátszómnak, és most írok róluk egy tisztességes kritikát, ez a legkevesebb, amit megtehetek nekik, értük, és értünk, akik ma még oly keveset tudunk róluk.

Az mindenki számára nyilvánvaló kell legyen, hogy vidám kaliforniai gördeszkás punk zenekarból nem kevés van a világon. Nem is mindegyik kaliforniai, mint ahogy magyar népzenét sem kizárólag magyarok, flamencót sem csak spanyolok játszanak, de ez csak amolyan mellékzönge, mely azt hivatott érzékeltetni, mennyire népszerű a műfaj. A rengeteg háromperces karcolattal támadó formáció között nehéz kitűnni, nehéz olyan minőséget produkálni, melyre sokat hallott füleim azt sugallják agyamnak, ez igen, ezekben van élet, ezek tényleg megélik azt, amiről énekelnek, nem beszélnek mellé.

Ebben az utolsó megállapításban azonban van egy kis ellentmondás, mert ha van bennük élet, akkor miért lett a lemez címe egy olyan jelző, mely a túlterhelt ellentéte, vagyis „alulterhelt” más szóval „érdektelen”, „pangó” személy, akit már nem igazán izgat semmi? Ugyanígy a zenekar elnevezése is hasonló attitűdöt takar, hiszen a Grumpster szó jelentése az amerikai szlengben amolyan zsémbeskedő kis hörcsög, aki kiszívja az életörömöt abból a helyiségből, ahol mások jól éreznék magukat. Ehhez képest a folyton zsörtölődő, személyiségzavaros (?) vagy szimplán csak életunt személyhez képest a lemezanyagon kifejezetten jópofa, vidám tételek sorakoznak, igaz, meglehetősen velős, szókimondó stílusban, ahogy az már egy ilyen társasághoz illik.

Nos, ezt az ellentmondást csak ők oldhatják fel, mert én innen kitalálni nem tudom, miért ennyire vidám a zene, amikor elvileg azt lenne hivatott visszaadni, mekkora nagy szamóca van a piskótában, úgy nagy általánosságban. Lehet, hogy amolyan fekete humorral ők is az „Always Look On The Bright Side Of Life” szállóigében hisznek, mert ha már minden elveszett, ha bármi, amihez nyúlsz, balul sül el, még mindig lehet örülni annak, ha süt a nap. Márpedig feléjük süt eleget.

Az már a korábban írt Viboras, Death By Horse kritikáimból is kitűnik, hogy semmi bajom a pop-punk, avagy gumipunk megjelöléssel illethető bandákkal, sőt, kifejezetten bírom ezeket, nagyjából Joan Jett óta, aki ennek a műfajnak az örökös, utolérhetetlen királynője, csak annyi kell hozzá, hogy érezzem az ügy hitelességét, ez pedig itt abszolút rendben van. Csak azt sajnálom, hogy nem vagyok tizenéves, mert akkor jóval nagyobb hőfokon tudnék lelkesedni a Grumpsterért, azért persze így sem rossz, a negyedik X után, csak már nincs az az elfogult hév, mely e kor jellemzője. Grumpster pólóban feltehetően nem fogok nyomulni, és szerelmes levelet sem írok az énekesnőnek, de mostantól figyelni fogom a munkásságukat.

A háromtagú csapat vezére, énekese és basszusgitárosa Falyn Walsh, meglehetősen érdekes kiscsaj, nagyon szép arca van, piszok jól énekel, még akkor is, ha nem mindig találja el a helyes hangokat. Attól énekel ennyire jól hamiskásan, hogy nem is akarja leplezni a sutaságát. Ez egy nagyon őszinte műfaj, ha jól csinálják: itt a hamis hangok úgyszólván kötelezőek. Visszamehetnénk egészen a Clash, Sex Pistols, Dead Kennedys korszakig, bőven találnánk rá példát. Az „Underwhelmed” ugyan csak távoli rokona a brit punk ősök dolgozatainak, de kiváló felüdülés lehet a mai fiataloknak egy nehéz nap után vagy előtt, esetleg közben, ha arra sikerül időt szakítani valamilyen formában. Összesen tíz dal került fel a lemezre, van köztük gyorsabb, lendületesebb, ugrálós darab, mint amilyen a Party's Over, Lust, Crumbling, és vannak egészen elmélkedősre vett tételek, mint a Roots, vagy a legvégére hagyott, akusztikus gitáros Bad Seed.

Adós vagyok még a másik két tag bemutatásával: Lalo Gonzalez Deetz a gitáros, és Noel Agtane a dobos. Videóikat elnézve az látszik rajtuk, hogy teljesen egy hullámhosszon pörögnek a kiscsajjal, nekem sok tekintetben az Erika Freas vezette RVIVR jut eszembe róluk, és ez jó dolog mert az RVIVR is egyike a legkedvesebb garázsrock bandáimnak. Mostantól eggyel nőtt ezek száma. Nem baj, kell is ez, mert nem lehet állandóan komplex és súlyos zenéket hallgatni, bármennyire is szeretem azokat. A maga műfajában ez egy kimondottan erős lemezanyag, de régi vágású punk rockereknek nem annyira ajánlom, inkább azoknak, akik a Green Day/Offspring/Rancid vonalat kedvelik.

8/10

 0017660981_10.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1515369982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása