A rengeteg és egyre több minőségi metalkiadvány mellett óhatatlan, hogy néha-néha belefussunk olyan lemezekbe is, melyek bizony némi kívánnivalót hagynak maguk után. Nem az egészen borzalmas produkciókról van most szó, hanem az ilyen-olyan okból kifolyólag gyengébbre sikeredettekről, melyek azonban tartalmazzák is azokat az összetevőket, melyek miatt mégsem legyinthetünk csak úgy rájuk.

Nos, a 2009-ben megalakult finn Serpent Warning második soralbuma, mely "Pagan Fire" címmel jelent meg október 29-én a Topillo Records gondozásában, pontosan ilyen: egyetlen óriási és több apróbb probléma miatt bizony nem barátkoztunk össze mi ketten, de mégis érdemes írnunk erről az anyagról, mert afféle állatorvosi lova a kortárs metalszíntérnek.

A csapat lecsontozott, a hetvenes évek nyomvonalán haladó, szigorúan stíluskonform doom metalban utazik, mely egyetlen másodpercre sem távolodik el attól az iránytól, melyen szó szerint bandák ezrei haladnak manapság, kialakítva a stoner/doom mikroszcénát. Aligha tévedünk nagyot, ha kijelentjük, hogy ez az underground műfaj az, mely a leginkább túljátszottá vált az utóbbi években és éppen ezért borzasztó nehéz bármiben is kitűnnie a feltörekvő bandáknak. 

A háromnegyed órás anyagon hét tétel található, azaz klasszikusan kifejtős, legfeljebb középtempósan málházós, de leginkább ólomsúlyú, hat-hétperces doom metal nóták sorakoznak itt. A hangzás meglepően jó: kellemesen organikus, kiegyensúlyozott minden, kellő súllyal döngölnek a gitárok, a basszusgitár is szépen szólal meg, egyszóval ezen a fronton minden rendben, kifejezetten hallgattatja magát a korong.

A hangszeresek produkcióján is tetten érhető, hogy itt bizony nem valamiféle amatőr társulatról van szó: ötletes riffek, pontos és lélekkel teli játék és korrekt, habár nem átütően kiemelkedő dalszerzői képességek jellemzik a társulatot. Érződik, hogy kívülről fújják és ismerik a teljes doomtörténelmet, a korszakalkotó bandákat és lemezeket: ezt a fajta úgymond hithű hozzáállást nem lehet elmismásolni vagy megjátszani.

Azonban a legnagyobb problémával is azonnal szembesülnünk kell, mely nem más, mint az énekesi teljesítmény. A 2009 óta működő Serpent Warning már a negyedik frontemberénél tart: nem véletlen ez, mert bizony a legtöbb esetben a vokális produkción szokott igen hamar elvérezni még a legreménytelibb zenekar is. Nincs frusztrálóbb annál, amikor egy kifejezetten ígéretes lemez második percében bekúszik az ének és tönkrevágja az egész miskulanciát.   

Márpedig itt pontosan ez történik: Jimi Lehtijoki énekhangja alapvetően érdekes is lenne, magas vibrátója egyéni színnel és karakterrel rendelkezik, nem Ozzy-klón ő semmilyen értelemben, azonban sajnos olyan iszonyatosan hamisan intonál, hogy nem egy alkalommal fizikai fájdalommal ér fel a hallgatása. Ez az, amit én egyszerűen képtelen vagyok felfogni: hogy a ménkőbe nem veszi ezt észre valaki? Még ha a zenekar nem is dolgozik külső füllel, azaz producerrel, hanem maga készíti el a felvételt, akkor is legkésőbb a végső maszter ellenőrzésénél ennek ki kellene buknia. Egy önmagát komolyan vevő banda ilyet egész egyszerűen nem engedhet a közönség elé.

További probléma, hogy sokszor képességei határán, jó néhányszor pedig bőven afelett próbálja meg kihozni magából a magasakat, ami bizony újfent kellemetlen végeredményre vezet. Az utolsó észrevételem pedig az, hogy nagyon zárt melódiakészlettel rendelkezik, azaz szinte minden tételre ugyanazokat a témafordulatokat hozza és így az egész lemez olyanná válik, mintha egyetlen, soha véget nem érő dalt hallgatnánk unos-untalan.

A kiadó promószövege alapján a Serpent Warning négy éven keresztül dolgozott ezen a lemezen. Ez rendkívül hosszú idő, ezalatt bizony ki kellett volna egyenesíteni ezeket a problémákat. A nóták alapvetően rendben vannak, de sajnos semmi kiugró megoldás nem található itt. Bólogatunk, bólogatunk, azonban a harmadik-negyedik tételnél már elég monotonná és egybemosódóvá válnak ezek a szerzemények. Rendkívül egységes a korong atmoszférája, de jelen esetben ez inkább a kárára, mintsem az előnyére vált az anyagnak: gyakran azon kaptam magam, hogy úgy elment mellettem három-négy nóta, hogy semmire (egy szólóra, egy refrénre vagy érdekes váltásra) sem emlékeztem az egészből.

Ha figyelembe veszem a tényt, hogy az undergroundban is hány érdekes és emlékezetes hasonszőrű brigád alkot (elég, ha most csak a brazil Spiral Guru aktuális albumára hivatkozom), akkor a finneknek alaposan fel kell kötniük a felkötnivalót a következő kiadványuknál, mert ez bizony így nagyon kevés. 

6/10