Ma már a zeneszerzés – legalábbis a rock- és metalszíntéren – sokkal inkább konyhaművészet, mint alkímia. Most már nem a semmiből próbálunk aranyat létrehozni, hanem a meglévő több évtizedes rutinnal próbálunk a polcokon sorakozó jobbnál jobb alapanyagok felhasználásával minél szebbet és finomabbat főzni. A skandináv Oberst is ezt a módszert követi; ők úgy döntöttek, hangzásukat a post-metal, a rock, és a hardcore ötvözésével szeretnék kikeverni.
Az ötlet mindenesetre jól hangzik, bár engem bármivel meg lehet fogni, amiben szerepel a „post” előtag. Úgy tűnik azonban, hogy Norvégia egy része is vevő erre a hangzásra, legalábbis hazájukban meglehetősen népszerűek. Debütáló EP-jük dalait nem csak az országos rádió játszotta, de még az Unge Lovende című televíziós sorozatban is felcsendültek. Saját bevallásuk szerint azonban első nagylemezük, a január 17-én debütáló „Paradise” megalkotásának három éves folyamata alatt még ehhez képest is mind produkció, mind dalszövegírás szempontjából nagyot fejlődtek.
A negyvenöt perces album dalai nagyon homogének, de személyes preferencia függvényében úgy is fogalmazhatnánk, hogy egyhangúak. A dalok középtempósak, kimértek, a kíséret pedig, mintha egy vonal mentén vágták volna el, teljesen elkülönül a vokáltól. Míg a vokál az éles, hardcore-os screameket hozza, a kíséret elmélázós, nem veti meg a tiszta hangszereket és akkordfelbontásokat, valamint a legdurvább esetben is legfeljebb noise rockra hajaz. Nagyjából ez a fajta dualitás adja az Oberst savát-borsát, és ez a kifejezés sem véletlen; a hangzás tényleg olyan, mint egy kizárólag sóval és borssal fűszerezett étel.
És hát van, akinek bejön ez a fajta ízvilág, én azonban jellemzően a diéta első napjának első falatáig bírom, utána erőmön felül locsolok rá srirachát, tejfölt, mustárt, áfonyalekvárt; mindegy, hogy fáj vagy édes, de legalább érezzek valamit. Hasonló volt a benyomásom a "Paradise" meghallgatása után is. Általában egy zene valamilyen hangulatot kelt bennem, valamilyen képzeletbeli képet idéz fel a fejemben, valamilyen kitalált helyszínre vagy szituációba repít. Az Amplifier zenéjét hallgatva úgy érzem magam, mintha egy virágos rét közepén felállított hatalmas hintát hajtanék, enyhén beszívva. A Dog Fashion Disco zenéjétől olyan érzésem támad, mintha egy féreglyukon átrepülve Derry-ben találnám magam, és egy körhintán ülve vedelnék olcsó töményet Pennywise-zal. Az Oberst viszont azt az érzést idézte fel bennem, amikor kieresztem magamnak a kádba a fürdővizet, de megfeledkezem róla, és mire végre beleülök, már langyos.
A fry scream persze tök jó, Tarjei Kristoffersen hangja teljesen megfelel a hardcore szcénában megszokott elvárásoknak, de semmi variáció nincs benne, egyedül a Goddess című tételben kerül elő némi tiszta ének, de azt sem veszik túl komolyan. Ehhez a metsző, hisztérikus énekstílushoz vagy egy kíméletlen, zúzós zenei kíséret kell, vagy pedig egy stabil atmoszféra, mely kellőképp erős ahhoz, hogy kellemes kontrasztot tudjon képezni vele. Így azonban túl langyos ahhoz, hogy izgalmas legyen, de túl hűvös ahhoz, hogy kellemesnek éljem meg.
Ez a kíséret azonban nem fog kontrasztot képezni, sem pedig átvenni az irányítást a vokál kezéből. Ezt azonban nem negatívumként mondom, ugyanis ami az egész albumról a legjobban tetszett, az a hangszerek által megteremtett atmoszféra. Legutóbb az együttes által is inspirációként említett Cult Of Luna-ról írt kritikámban tértem ki erre (ez ITT olvasható): számomra egyértelműen kihallatszik egy zenéből, ha skandináv zenészek játsszák. Van valami ott északon a sziklákban, a szélben, a fenyvesekben, a napállásban, amitől máshogy fogják meg a gitárt, máshogy ülnek le a dob mögé, és ez a letisztult ridegség beszivárog az albumaikba is.
Ugyanezt vettem észre ezen a lemezen is. Enyhén disszonáns, gitárkaparó, kapkodós riffek váltják a puritán akkordfelbontásokat, és az akár másodpercekre magára hagyott, nagyon a háttérbe húzódó, nem túlgondolt basszusgitár-témákat. Én ezt a hangzást nagyon csípem, éppen ezért nagyon élveztem a Friends végén az elhúzódó instrumentális részt. De sajnos a tökéletes atmoszférára nagyon rátelepszik a vokál. Nem tudom, hogy a keverés, vagy simán a dalok énekes és instrumentális arányainak eltolása segített volna rajta, de ha egy kicsit visszavettek volna az énekből, kifejezetten kellemes összhangzást lehetett volna kihozni belőle; mintha a kis erdei fakunyhó előtt rakott tábortűz mellé leült volna velünk zenélni egy fültágítós-fullcapes srác.
Mindent egybevetve a kezdeményezés jó, a zenészek tudják a dolgukat, a megfelelő fűszerek oda vannak készítve a hús mellé, már csak az arányokkal kellene játszani. De hát egy szakács sem úgy kezdte a pályafutását, hogy Michelin-csillagos ételeket kotyvasztott a panelkonyha gázrezsóján.
7,5/10
