2020. január 22-én kötött ki hadihajójával a legnagyobb viking horda Magyarország partjainál. 3 év után érkezett újból hazánkba a Sabaton, a svéd Amaranthe és a finn Apocalyptica kíséretében, hogy megtartsák a zenekar első magyarországi arénabuliját. Igaz, az arénát lényegében félbevágták a színpaddal és egyéb technikai húzásokkal, de így is minden tervezett jegy elkelt skandináv lelkű barátaink közt.
Ezt a napot bejelentése óta várták egyaránt régi és új rajongók. 2020-ra a Sabaton az egyik legnagyobb metalzenei névvé vált hazánkban, hiszen a hallgatóságban vannak metalzene-kedvelők, kockák, történészek, gyerekek, felnőttek, továbbá fegyver- és hadászatmániások is, de a felsorolás nem ér itt véget. Tapasztalataim szerint nagyon sok olyan ember van itthon, akik a metal műfajával a Sabatonon keresztül ismerkednek meg, és az elmúlt évek tendenciái is ezt mutatják: rohamosan növekszik a rajongói tábor. Lássuk hát milyen bulit csaptak a vikingek a Papp László Arénában.
Be kell vallanom, hogy izgatottabban vártam az Amaranthe-t, mint a Sabatont. Tavaly a Volt Fesztiválon találkoztam velük először, és egyből magával rántott a muzsikájuk: kegyetlen duplázás és screamelés. Gyorsan megjegyzem azonban, hogy a svéd formáció valójában eléggé rendhagyó. A magukat „dance metal” műfajba soroló csapat nagyon sok populáris és dubstep elemet visz bele a zenéjükbe, ami a gyökeres metal arcoknak igen demotiváló lehetett a koncerten. Azt tapasztaltam, hogy a közönség fele nézett, hogy ez meg mi a fene; a másik fele meg ugrált és éljenzett.
A zenekar a legerősebb dalaival robbantotta be az estét, mint a Maximize, a The Nexus és a Digital World. Természetesen a zenekar névadó dala, az Amaranthine sem maradt ki. Tudni kell, hogy utóbbi egy lassabb hangvételű szám, aminek nagyon örültem, viszont az ugrálást és tapsolást már nem tartotta fenn. Ez egy igazi rajongói dal, melyet én előzenekarként lehet, kihagytam volna. A koncertet figyelve az sem volt egyértelmű számomra, hogy a három énekes közül ki a frontember. Valószínűleg az a válasz, hogy mindannyian azok, viszont ez zavaróan szokatlan lehetett egy Sabaton-közönségnek, ahol Joakim erőteljesen vezeti a figyelmünket. Félreértés ne essék, szerintem ez a zenekar nagyon szórakoztató. A három vokálsáv váltogatása kifejezetten hatásos és a különböző műfajok vegyítése is kiválóan működik. Ez egy király csapat, akiket szerintem itthon is többen fognak hallgatni mostantól, viszont ez a koncert lehetett volna jobb. Én többet vártam ennél.
A második csapatot, az Apocalypticát sokkal nagyobb lelkesedés fogadta, de valljuk be, ők profibban is hozták le az est rájuk eső részét. Korábban kevés tapasztalatom volt a finn csellós bandával, egyedül a Metallica-feldolgozásukat hallottam, de akkoriban még nem kifejezetten fogtak meg. Kellemes csalódás volt, enyhén fogalmazva szájtátva hallgattam a produkciót, annyira menő volt. Az instrumentális zene és az óriás kivetítőn megjelenő atmoszferikus jelenetek olyan monumentalitást kölcsönöztek az előadásnak, hogy nem hittem a szememnek. A srácok gitárosokat megszégyenítő tempóval pörgették a vonót a húrokon. Olyan gyorsaság volt néha a dalokban, hogy még James Hetfield is pislogna. A koncert közben a 2Cellos is eszembe jutott, akiket egész gyakran szoktam hallgatni, de mit ne mondjak, ez a finn csapat rendesen helyben hagyná őket is. Ez a produkció kicsit a magyar Lost Continentre emlékeztetett, akik szintúgy metalt tolnak, igaz, köztük csak egy a csellós.
Pár hete jelent meg az Apocalyptica új lemeze, a kreatív című „Cell-0” melyről több számot is bemutattak, ezen kívül megszólalt Elize Ryd közreműködésében az I Don’t Care, és természetesen a Metallica-feldolgozások sem maradtak ki: Seek And Destroy és Nothing Else Matters. A produkció megfűszerezése gyanánt felzendült még Edward Krieg legismertebb műve, az In The Hall Of The Mountain King. Érdekes tapasztalat volt, hogy mennyire erőteljes tud lenni a metal csakis instrumentálisan. Ettől függetlenül én továbbra is a vokállal ellátott zenét szeretem.
És akkor kezdődjön az első világháború, színpadon a Sabaton. A koncert a „The Great War” Tour lemezbemutató turné keretein belül került megrendezésre, így a legtöbb dal az új lemezről szólalt meg, de a korábbiak közül is több az első világháború emlékét idézte. Ilyen volt a The Lost Battalion, The Price Of A Mile és az Apocalypticával közösen előadott Angels Calling. A díszlet ehhez mérten egy állóháborús helyzetre hasonlított: homokzsákok, szöges drótok és lövészárkok mindenhol. De persze a tankot vezető dobos sem maradhatott le a színpadról, ahogy az óriás kivetítőn megjelenő jelenetek sem.
Még mielőtt a koncert elkezdődött volna, feltűnt nekem valami nagyon érdekes. A legtöbb zenekar, akiket hallottam már élőben, mint a Metallica, Slipknot vagy akár az Avenged Sevenfold a méltán népszerű dalaikat játsszák úgymond bejátszásnak, hogy felspanolják a közönséget. Sabatonéknál ilyet egyáltalán nem tapasztaltam. Tudni kell, hogy amikor a legújabb lemez megjelent, akkor kiadták a „The Great War”-t soundtrack (háttér zene) formájában is. Ezekből a soundtrack feldolgozásokból szólt például a The Future Of Warfare a koncert megkezdése előtt, ami szerintem zseniális húzás. Nem csak, hogy több dalt „hallhattunk” a zenekartól, anélkül, hogy az énekes hangja felcsendült volna, de fel is pörgettek minket, mindezt a saját zenéjükkel megtéve. Zseniális húzás volt.
Bárki, aki volt már Sabaton-koncerten, az tudja, hogy az első dal nem más, mint a Ghost Division. Zászló le, zenekar színpadra, közönség a levegőbe. A dob beütése után, az első hangnál az égbe robbantak a lángok a színpadról és a tankból egyaránt. Instant zúzás. A második dal egyből a turné névadó dala volt, a The Great War, melyen nem csak az első hangra, hanem szabályosan a mérő szinte minden hangjára előtörtek a tüzek. Epikus veretés, majd a lemez újabb két dala: The Attack Of The Dead Men és Seven Pillars Of Wisdom. A Dead Men előtt a zenészek mindannyian gázmaszkot húztak, míg a frontember, Joakim egy katonai kabátot és egy óriási táskát is felvett mellé egy csővel, melyből konstans folyt a füst, mint valami mérgező gáz.
Mondanom sem kell, hogy a kivetítőn nemcsak nagyban látszódtak a zenészek, mutatva, hogy éppen mi történik a színpadon, hanem minden dalhoz előre elkészített videókat is vetítettek. A díszlet és a videók olyan atmoszférát kölcsönöztek a zenének, hogy szabályosan úgy éreztem magam, mintha ott lennék a fronton. Nagyon erős volt a produkció hatása, már-már teljesen olyan volt, mint egy színházi előadás. Legjobban az Iron Maiden tavaly előtti Volt Fesztiválon előadott bulijához tudnám hasonlítani: nagyon monumentális és teátrális élmény, tempós zenével. Meg kell hagyni, hogy szükség is van a színpadi elemekre, hogy konstans fenn legyen tartva az adrenalin a nézőkben, mert a zene - egyénektől függően - előbb-utóbb egyhangúvá válik.
A koncert elején az első alkalommal, amikor a zenekar elhagyta a színpadot csak egy pillanatra, a tömeg elkezdett skandálni: de nem azt mondták, hogy Sabaton! Sabaton! hanem azt, hogy Pálinka! Pálinka! Ezután Joakim kijött hozzánk nevetve a pálinkázáson, és elmesélve, hogy minden alkalommal, amikor hozzánk jönnek, mindig leitatjuk őket pálinkával, mely nem egy könnyebb itóka. Vicces és aranyos jelenet volt, mert Joakim azt is hozzátette, hogy a magyarok az egyik leglojálisabb és leggyorsabban növekedő közönség, akiknek zenélni szoktak.
A Seven Pillars után következett pár dal a legutóbbi albumról, a „The Last Stand”-ről. Első volt az A Diary Of An Unknown Soldier, ami intróul szolgált a The Lost Battalionnak, melyet a Red Baron közbeékelése, majd a névadó The Last Stand követett. A The Lost Battalion után feltűnés nélkül betoltak a színpadra egy vörös kétszárnyú repülőgépet, melynek a hátulján volt egy elektromos orgona; ekkor szólalt meg a Red Baron.
Az első blokkot az 82nd All The way és a Night Witches zárta. Az elmúlt hetekben az Amaranthe készített egy feldolgozást az 82ndből, ezért arra számítottam, hogy ezt a dalt majd közösen fogják előadni, ha már együtt koncerteznek. Sajnos erre nem került sor, de a koprodukciók nem maradtak ki. A következő blokkot az Apocalyptica csellósai nyitották az Angels Callinggal, melyet pár napja adtak ki a Sabatonnal együtt. Ezt követte az újabb Fields Of Verdun és a valószínűleg csak régi motorosok által ismert, The Price Of A Mile.
Ezután következett a „Carolus Rex”-szekció a Dominium Maris Baltica, a The Line From The North és a névadó Carolus Rex. A Sabaton zenéjére amúgy is jellemző a vonósok és egyéb kiegészítő hangszerek használata, ezért kifejezetten örültem, hogy a dalokban hallható részeket most először élőben is élvezhettem. A show-hoz nem feltétlen tettek hozzá, de az Apocalyptica a saját koncertükre jellemző monumentalitást a Sabaton bulijába is belecsempészte.
Zárás gyanánt a Sabaton meglepő módon összesen négy dalt játszott, ami viszont érthető, hiszen a zenekarnak az évek során többnél több, méltán népszerű slágere keletkezett. Utolsó dalok: Primo Victoria, Bismarck, Swedish Pagans, To Hell And Back. Egy nagyon erős és tempós zárás, régi és új rajongóknak egyaránt, plusz egy közös pálinka ivás, megkoronázva az estét.
Valljuk be, a Sabaton tagjai nem a virtuóz zenészek kategóriájába tartoznak. Ők nem a technikáikról vagy végtelenségig változatos zenéjükről híresek, hanem az óriási katonás buliról. Aki erre számított, az maximálisan elégedetten ment haza. A hallgatósággal való kommunikáció egy kicsit kevés volt, és csak egy-két poén fért be a dalok közé, de ezt leszámítva hibátlan volt az este. Látvány, hangzás, élmény: 10/10. Ez a zenekar méltán népszerű itthon, és biztos, hogy még jó pár ilyen bulira lesz lehetőségünk elmenni. A koncert véget értével még a korábban általam nem igazán kedvelt új lemezhez is meghozták a kedvem. Megyek is és meghallgatom.
Szöveg: Dudás Kristóf
Fotók: Mohamed Amine Messaoudi
