Sokat gondolkoztam, vajon a bosnyák népzenét, ska-t, reggae-t, elektronikus zenét és rockot vegyítő Dubioza Kolektiv még belefér-e a Rozsdagyár imidzsébe. De egyrészt a róluk szóló Wikipédia-oldal alternatív rockként hivatkozza, tehát rock, megvagyunk. Másrészt amikor hét, fekete-sárgába öltözött, kétes megjelenésű figura ugrál a színpadon és vaskos bosnyák akcentussal rappel-énekel olyan súlyos témákról, mint polgárháború, munkanélküliség, xenofóbia, miközben a világ legtáncolhatóbb zenéje szól a háttérben, az egyszerűen rock’n’roll és kész.
Ahogy sok másik ország a vén kontinens keleti végén, Bosznia-Hercegovina sem tartozik éppen a jóléti államok közé, bőven van hát miről panaszkodnia az ott élő dalszerzőknek. Azonban mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért, és bár közel nem olyan fényes az élet itt Európa árérzékenyebb végén, az egyszer biztos, hogy senki nem bulizik úgy, mint a kelet-európaiak. Ha nyakig vagy a szarban, ne lógasd az orrod - talán ezzel a mondással lehetne a legjobban jellemezni a Dubioza Kolektiv munkásságát.
A január huszonnyolcadikán "#fakenews" néven napvilágot látott legújabb albumuk is ezt a vonalat követi. A bosnyákok már korábban, Free című számukban megénekelték az internetes kalózkodás örömeit, és, hogy ne vizet prédikáljanak és rakiját igyanak, akkor ingyenesen elérhetővé is tették 2016-os „Happy Machine” albumukat. Örömmel láttam, hogy azóta is ugyanazon elvek alapján élnek: a #fakenews is ellentételezés nélkül letölthető a zenekar hivatalos honlapjáról.
A korong hangzása, ahhoz képest, hogy mennyi különböző elemből tevődik össze, nagyon egységes. De nem úgy, mint egy simára kevert tejbegríz, hanem mint egy jó érzékkel megkomponált pizza: itt egy kis ska, ott egy kis dub, a tetejére egy-két húzósabb torzított riff, de csak hogy pont annyira csípjen, amennyire még izgalmas, és az egészet egybefogja a bosnyák népzene valami furán homogén elegye a reggae-vel és a rockkal. Mindenesetre bárhol is harapunk bele, garantáltan forró és élvezetes lesz.
Ehhez képest az együttes témái kifejezetten sötétek. Már kapásból az albumot nyitó, Manu Chao közreműködésével létrejött Cross The Line szövegével komolyan rá lehetne ijeszteni a migránsoktól rettegő néprétegekre; a dal egy falakon átmászó, tengereket átúszó és sivatagokat átszelő, határokat nem tisztelő menekült éneke, már-már indusztriálisnak is beillő elektronikus szeleteléssel és reggae-s verzével. De így van ez az album hátralevő nyolc száma alatt is: minél könnyedebb a zene, annál inkább gyanakodhatunk arra, hogy nagyon komor témákról van szó a dalszövegekben.
És nem csak országuk sötét, véres múltjából merítenek (onnan is van mit), hanem nagyon is aktuális problémák kerülnek terítékre. A kifejezetten ellazulós Space Song az album címét is adó álhíreket, a folyamatosan jelen levő nyomort, és az emberiség önpusztító pénzhajhászását járja körbe. A Take My Job Away maró humora a túlfogyasztás és az emberi munkaerő, sőt, intelligencia gépesítését boncolgatja, a Dumb pedig a gyilkosság morálját (vagy annak hiányát) fejtegeti.
Mindez így leírva nagyon sötéten hangzik, és az is: hogy lesz ebből mégis bulizene? Nos, akadnak azért könnyed darabok is a lemezen. A Minimal ugrabugrálós balkándiszkója például pusztán a minimalizmust élteti: „Minimalistic is fantastic”, ezen nincs mit ragozni. A Hoy Marijuana így első hallgatásra spanyolul íródott (de ezt senki ne vegye készpénznek, nem beszélek túl sok nyelvet), szóval magyar ajkú hallgatóknak nem tartogat semmi elgondolkoztatót. A French Song is inkább szórakoztató, de ezt sem állták meg teljesen politizálás nélkül, Macron Emmanuelre csak rárímeltetik a Molotov-koktélt.
Viszont nem ez a pár – vitathatóan – játékos hangvételű dal teszi a "#fakenews-t" egy elsöprő bulialbummá, hanem az a hangszerelés, mellyel bármilyen témának nekiállnak. A népzene tükrözi egy nép alapvető hozzáállását, vérmérsékletét, és, amennyire én látom, ez a vérmérséklet Északról Délre, Nyugatról pedig Keletre haladva igencsak felforrósodik. Ez a forróság pedig mindenféle hőveszteség nélkül adódik át a Dubioza Kolektiv által játszott, szaxofon által dominált népzenei kavalkádban.
És ha önmagában a Balkán ellentmondást nem tűrően táncba hívó dallamai nem lennének elegek, a srácok az elektronikus betétek, ska-s pattogások és rockos kitekintések formájában hozzáadják az amúgy is robbanékony elegyhez az iniciáló robbanószert. Ennek hatása pedig egy olyan elsöprő energiahullám, melyet csak lábon lehet kihordani. Próbáltam az albumot munkában meghallgatni, de majdnem lerúgtam magamról az asztalt. Ezek után újabb kísérletet tettem rá a hazaúton, de a Dubioza Kolektiv hallgatása közben egyszerűen nem lehet betartani a KRESZ előírásait.
Ezek a rosszarcú, de arany szívű bosnyák bajkeverők olyan zenét csináltak, mely az első próbálkozás után is erős függőséget okozhat; a gitárokkal megkísért népzenére, és az azzal nyakon öntött ska-verzékre pont ugyanolyan lelkesen ugrálnék rakiját lóbálva én is, és az old school hip-hopon élő húgom is. Az pedig, hogy mindeközben olyan súlyos témák repkednek a fejem felett, melyekről pontosan tudom, hogy az én jelenemet és jövőmet is érinthetik, csak még nagyobb lendületet ad a bulinak, elvégre is sírva vigad a magyar. Szóval ahogy a Take My Job sorai is javasolják: „Fuck this shit, let’s go berserk!”
9,5/10
Fotó: Goran Lizdek
