Kicsit visszaveszed a tempót. Hátradőlsz a karosszékben, felpolcolod a lábaidat, szemügyre veszed a lámpaburát, az ablakot, az azon túli világot, történjék, ami történni akar, te most nem mozdulsz meg a világ minden kincséért sem. Akár leéghet a ház, akkor sem. Kit érdekelnek ilyen apróságok? Egy éjjeli lepke kering a konyhában, bejutott, túlélte a telet, talán nem is lepke, mindegy. Legalább motoszkál. Kint esik, vagy éppen esőre áll, ez sem számít, majd jön a napsütés megint, aztán megint hűvösödik, aztán megint esik újra. Ahogy lenni szokott. De legalább most valaki énekel. Ez egy biztos pont.
Erőteljes túlzással amolyan folk rock szupergroupnak számít az óceán túlsó partján a Bonny Light Horsemen, mivel mindhárom tag korábban már nevet szerzett magának, de ha megnézzük ezeket a neveket, túl sokra nem megyünk velük, attól tartok. Eric D. Johnson a Fruit Bats gitárosa volt, Josh Kaufman többek között a The Nationalban működött közre, míg Anais Mitchell szólóban próbálkozott.
Ez a három – talán kevésbé ismert – amerikai zenész egy koncertsorozat alkalmával verbuválódott össze, majd együtt maradtak egy nagylemeznyi dal felvételéig, melyet most közzé is tettek az interneten, hátha majd ezzel sikerül az áttörés… és szerintem ez nem is lehetetlen! Bár egy jobb videó sokat segíthetne a helyzeten, mert ezekre a csodás lófejű borítókra nem biztos, hogy sokan rákattintanak.
Mielőtt továbbmennék az elemzésben, gyorsan rögzítsük az objektivitás kedvéért, hogy ennek a produkciónak nem sok köze van a rockzenéhez, bár azt sem szabad elfelejteni, hogy Simon and Garfunkel vagy Sting is megtalálható a rocklexikonokban, még ha nem is velük szoktuk a műfajt jellemezni, valahol ők is beleférnek a tágabb értelmezésbe. Hasonló mezsgyén húzódik meg a szóban forgó trió is, dalaikat alapvetően nyugodt nyárestéken érdemes elővenni, amikor a ház lakóit már nem szeretnénk az őrületbe kergetni a legújabb metal felfedezésünkkel, bármennyire érdemes lenne mindenkinek hallania azt.
Akusztikus gitár, zongora, teljesen minimál hangszerelés, leginkább Suzanne Vega, és Rickie Lee Jones nyomdokán megszületett dalok. A címadó Bonny Light Horseman eredetileg egy folkszerzemény, melyet kissé átdolgoztak, de megőrizte szép, tiszta alapjait, Anais pedig kellemesen el tudja énekelni, ennyi lenne itt a lényeg. Semmi eget rengető, de ami van, az jó ízléssel és letisztult hangszereléssel kerül a hallgató elé. Van egy kis fúvós jelenlét is, alighanem a multihangszeres Kaufman jóvoltából, aki játszik szaxofonon és fuvolán is. Szólónak talán nem is nevezném ezeket a belefúvásokat, inkább csak amolyan hangulatfestések.
Alapvetően azok a jobb számaik, amelyekben Johnson nem énekel, mert ő szerintem túl édes és éles hangszín ide, viszont a szőke csaj teljesen rendben van, őt sokáig tudnám hallgatni. Egy megfelelő hőfokú fürdővízben áztatva megfáradt tagjaimat, kiváló háttérzene a nagylemez, miközben az eső odakint kopog a háztető cserepein.
A The Roving amolyan tűzrakás mellé való fejlógató, amikor már félig alszik mindenki, de még egy-két dal belefér, mielőtt mély álomba zuhanunk. Ebben az álomban aztán felbukkan a 10 000 Miles kissé fájdalmas-panaszos énekbeszéde, amely arra kér, maradjunk még, itt ebben a mély, puha, magába szippantó semmiben, amiben olyan jó a feloldódás.
Akinek épp olyanja van, az partner lehet ebben az őszinte, letisztult, néhány akkordmenetre épülő dalolgatásban, akár mint passzív hallgató, akár mint együtt dudorászó személy. Ez - gondolom - hangulat és némi hangulatfokozó függvénye lehet. Nos, ha valaki jobbat nem tud az unalmas percei eltöltésére, annak ez a lemez éppen megfelelő lehet. Messze nem az év lemeze, de kellemes háttérzene, százszor inkább ez, mint bármilyen éppen aktuális és trendi rádiósztár jelenléte, ami nálam alapból ki van zárva. Azt mondjuk nem bánnám, ha a jövőben kicsit jobban rágyúrnának, és a következő megjelenés valamivel összetettebb és kidolgozottabb lenne, de nem rossz így sem.
7/10
Fotó: MysticFollower
