A 2007-ben megalakult norvég Kvelertak 2010-es, azonos című lemezével úgy robbant be a nemzetközi underground színtérre, illetve vált hazájában szinte fősodorbeli rocksztárrá, hogy szerintem a tagok alig kaptak menet közben levegőt. Ez a korong egy megállás nélküli bulialbum volt, tele őrültebbnél őrültebb tételekkel: a black metalból, hardcore punkból és a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus rockzenéjéből összegyúrt elegy pedig robbanásveszélyesnek bizonyult.
A bagolymaszk, mely a zenekar afféle védjegyévé vált, megtanult repülni: sorra jöttek a díjak, elismerések, egyre több világhírű metalzenész áradozott a bandáról. A 2013-as "Meir" korong a bemutatkozás lendületét vitte tovább, rajta a legnagyobb slágerrel (Bruane Brenn) és annak ikonikus videójával, majd 2016-ban a "Nattesferd" lemez már más húrokat kezdett pengetni.
A banda zenéjébe egyre hangsúlyosabban kezdett bekúszni a prog-rock és a '80-as évek glam metalja (az albumról ITT írtunk kritikát). Sajnos azonban pontosan az a punkos őrület és rock'n roll veszett el a dalokból, mely miatt a debütanyaguk annyira ellenállhatatlan volt. Ráadásul Erlend Hjelvik mindenféle dallamot nélkülöző hardcore acsarkodása már kevésnek (és valljuk be, zavarónak) bizonyult az egyre összetettebb melódiák mellett.
2018 nyarán aztán jött a bombameglepetés: a frontember bejelentette távozását. A zenekar azonban nem adta fel és hamar csatasorba állították Ivar Nikolaisent, aki egyébként korábban már vendégszerepelt a Blodtørst című dalukban (2019-ben pedig új dobos érkezett Håvard Takle Ohr személyében). A Kvelertak ráadásul kiadót is cserélt időközben, így a "Splid" című negyedik stúdióalbumuk február 14-én már a Rise Records gondozásában látott napvilágot.
Nos, elsőre lelövöm a poént: nem tudom, hogy mindez az új énekesnek köszönhető-e (részben minden bizonnyal), de az új korongon visszatért mindaz a dög és lunatikus húzás, melyet nagyon is hiányolhattunk a "Nattesferd" kapcsán. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a "Splid" minőségben és frissességben közvetlenül ott liheg a 2010-es bemutatkozás nyomában.
A Kvelertak eddig kizárólag norvég nyelven énekelt, most azonban több dalt is angolul adnak elő, ami miatt a nóták befogadása (koncerteken történő együtténeklés, stb.) is könnyebbé vált. Már a nyitó Rogaland rendesen berúgja az ajtót: olyan ízes, rock'n rollos gitárszólót, majd ikergitáros játékot kapunk a remek refrén mellé, hogy lehetetlen egy helyben, mozdulatlanul ülnünk a hallgatása közben.
A klipes Crack Of Doom is szenzációs: külön ki lehet még emelni az AC/DC-szerű húzással és riffel támadó Bråtebrann című szerzeményt, illetve a konkrétan a középrészén speed/thrash darálásba átcsapó Fanden ta dette hull! nótát is (nem is beszélve az itt szereplő és hihetetlenül eltalált énekdallamokról). A rövidebb, punkosabb számok is kiválóak: az Uglas hegemoni instant energiabomba, ráadásul Ivar Nikolaisen itt megmutatja, hogy tiszta éneke is rendben van. Az első hét tétel gyakorlatilag hibátlan: óriási dallamok, kiváló szólók, riffhegyek és sodrás-sodrás, a végtelenségig és vissza.
A "Splid" utolsó harmada, azaz a záró négy tétel idejére azonban kicsit leül az anyag. Talán azért, mert ezek a dalok komorabb, sötétebb hangulatúak, tempóban is visszafogottabbak, illetve ezekben némileg visszaköszön a "Nattesferd" útkeresése és progosabb megközelítése (a lemez két black metalos zenei hivatkozása is a Delirium tremens, illetve a Ved bredden av Nihil című nótákban található). Kidolgozott, klassz számok ezek is, csak teljesen más atmoszférájúak és megakasztják azt a bulihangulatot, mely addig bő félórán keresztül ment.
Bevallom, a 2016-os album idejére már kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet a norvégok iránt: egyszer használatos poénként tűntek fel előttem, mely egyre halványabb kiadásban mutatja meg magát lemezről lemezre. Fogalmam sincs, hogy előző frontemberük miért lépett le, de kétségtelen, hogy az új énekes (illetve talán a személycserét jelentő zenekari sokk és annak feldolgozása is) meghozta a szükséges vérfrissítést és a "Splid" nagyon bika album lett.
Ez a korong is azok közé anyagok közé tartozik, melyet a legnegatívabb hangulatunkban is erősen ajánlott felrakni: észrevétlenül mosódik majd ki a fejünkből és szívünkből a feszültség vagy éppen a düh, a frusztráltság és ahogy haladunk előre a dalokkal, egyre töltődünk fel energiával és egy idő után legszívesebben szétrúgnánk a szoba falait. Eddig számomra a Kvelertak 2020 meglepetése.
9/10
