Hatéves hallgatás után jelentkezett ismét nagylemezzel a noise rock legendás csapata, a Today Is The Day. Bár csapatról nehéz beszélni egy olyan zenekar esetében, ahol kis túlzással lemezről lemezre változik a felállás. Steve Austin a szóban forgó formáció motorja, szíve, lelke, dalszerzője, gitárosa, és megmondóembere feltehetően erre a körülményre is azt mondaná a maga keresetlen stílusában: - Na és aztán? Leszarom. Én még mindig itt vagyok, és kész!
Merthogy ő egy ilyen ember. Soha nem rejtette véka alá a véleményét, ha kérdezték, akkor nyíltan és egyenesen megmondta, mi az ábra úgy általában a világban. Az egykori hajléktalan ma nem kisebb kiadónál, mint a BMG-nél jelentette meg legújabb lemezét, ami azt mutatja, hogy harcos kiállásának, és egyéni felfogásának egyre inkább teret enged a zeneipar. Hogy ez majd mire is lesz elég, az már a jövő zenéje.
A Today Is The Day többször is járt Magyarországon (1999, 2008, 2011), a frontember még interjút is adott, melyet magyar nyelven ma is el lehet olvasni. Ebből kiderül, hogy kezdetben polgárpukkasztásnak szánt zenekarával mostanság leginkább olyan hatást szeretne kelteni, mintha valaki a hátad mögé lépne, és szétlőné az agyad egy fegyverrel… mindezt a személyes szabadság jegyében… Kissé zavaros? Ha igen, akkor máris nyomon vagyunk, mert ez az új nagylemez - mint általában a TITD zenéje - meglehetősen eklektikus lett. Ez a tömény, keserű vajúdással átitatott album sem pályázhat a Billboard-lemezlistára, sem az év lemeze díjra… Hacsak nem itt a Rozsdagyárban.
Fontos megjegyezni, hogy ez a Steve Austin nem azonos a Stone Cold becenévre hallgató pankrátorral, bár a marcona megjelenés és a szigorú tekintet alapján van némi hasonlatosság. A szuggesztív külső arányaiban megfelel a zenének és fordítva. Egyik Steve Austintól sem vennének cukorkát az iskola előtt a kisgyerekek szülei és ez így is van rendjén.
Akit mindez még nem riasztott el a zenei anyag meghallgatásától, az készüljön fel, csupa olyasmivel fog találkozni, ami nem megszokott. Mert itt szinte minden stílus elő fog kerülni, és össze fog keveredni az alapvetően post-rock, post-metal serpenyőben. Nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a csapatfőnök két legnagyobb kedvence a King Crimson és a Morbid Angel. Na most ezt a kettőt hogy lehet közös nevezőre hozni? A legutolsó lemezen ("Animal Mother" - 2014) erősen dominált a death metalos hangzás, és ezzel - azt hiszem - sok korai rajongót sikerült hideg zuhanyban részesíteni (az együttes 1992 óta van a színtéren), míg a "No Good To Anyone" megtartott valamit a durva hangzásból és a sötét tónusú énekből, de zeneileg sokkal felszabadultabb lett. Azt hiszem, nem nagy túlzás kijelenteni, most érte el Austin a legjobb arányokat, a zenei csúcspontot.
A címadó szerzeményben ugyan leginkább egy atmoszferikus death metal horda stílusában szórja az igét a világra, de egyrészt ez a hosszú tétel is számos megszakítással, zenei betéttel tarkított, másrészt nem jellemző a lemezre. Kicsit olyan, mintha az "Animal Mother" idején keletkezett volna, de onnan lemaradt volna valamiért. A többi tétel, a lemezt záró Rockets And Dreams kivételével inkább a 3-4 perces kategóriába tartozik, és jóval könnyebben fogyasztható darab.
Ez persze csak a Today Is The Day sajátos előadásmódján belüli könnyebbség, mert úgy általában az aktuális divatzenekaroktól igen messze van ez a fájdalmas szűköléssel, jajongással, és öblös ordításokkal tarkított zenei környezet. Ebben felüti a fejét Iggy Poptól kezdve David Bowie-n át jó néhány metalénekes, még talán Ozzy is, köszönhetően Steve egészen sokszínű hangjának és éneklési stílusának.
Ennek az énekművészetnek egyik szép példája a Cocobolo című dal: aki nem ismeri a bandát, javaslom, kezdje ezzel a próbálkozást. A szelíd és szolid sustorgásból vált itt át barátunk egyfajta mérges, dühös bugyborékolásba. A Callie egy ausztrál pásztorkutyáról szóló darab, ebben érzem leginkább a Bowie-hatást. A Born In Blood húsba vágó gitárszólamai közül pedig mintha a már említett Ozzy Osbourne kiáltaná felénk a refrént.
Az album végéhez közeledve kapunk két vaskos, roppant masszív energiabombát, a Mexico és a Rockets And Dreams formájában. Az előbbi egy hipnotikus vízióba oltott utazás, az utóbbi pedig egy valóságos mini-rockopera. Ebben azt mutatja meg Austin, milyen zenét alkotna, ha a zajongásról lemondana és akusztikus zenei közegben játszadozna tovább. Ez az oldala pedig a korai német kísérleti zenével áll rokonságban, leginkább említeném a berlini Tangerine Dream formációt, mint párhuzamot.
Annyi bizonyos, hogy hősünk tudja, mit csinál: olyan, mint egy jó szakács, aki látszólag össze-vissza dobálja bele az egymással még távoli rokonságban sem lévő dolgokat a tálba, és mégis kifőz ebből a kutyvalékból valami finomat. Egy nehezen emészthető, nem szép, nem kellemes illatú ételt, mely mégis jólesik a gyomornak. Idő kell ehhez a lemezhez, nem fogjuk a szívünkbe zárni első meghallgatásra, de később megszolgálja a bizalmat. Olyan embereknek ajánlom, akiknek mindegy, mi szól, csak ne legyen slágeres. Ez tutira nem az.
8/10
