Chris Spencer (ex-Unsane) - gitár/ének, Jim Coleman (ex-Cop Shoot Cop) - billentyűk/samplerek, Chris Pravdica (ex-Swans) - basszusgitár, és Phil Puleo (ex-Cop Shoot Cop, ex-Swans) - dob: ez a négy rutinos úriember alkotja a nemrégiben megalakult Human Impact nevű zenekart, mely elérkezettnek látta az időt bemutatkozó nagylemezének megjelentetésére. Ha a borítóra vetünk egy pillantást, úgy érezhetjük, hogy a tagok a jelenlegi nemzetközi helyzetre reflektálnak meglepő gyorsasággal, ugyanis a hanghordozó 2020 március 13-án jelent meg, de a valóság az, hogy a szóban forgó előadók zenei világa járványok és vírusok nélkül is kifejezetten sötét és rideg.
New York számos zenei színtere közül (jazz, punk/hardcore, metal) ők a nem igazán könnyen emészthető noise rock ikonikus alakjai, akik a kilencvenes évek MTV-uralta világában is döbbenetesen rideg és húsba vágó stílusban tudtak jelen lenni. Ebből a korszakból tudom ajánlani az edzettebb hallójáratú érdeklődőknek az "Ask Questions Later” című anyagot a Cop Shoot Coptól, vagy a "Love Of Life” lemezt a Swanstól. Mindezt csak azért, hogy lássuk, mennyire más volt annak idején az underground zenei élet, mint a slágerlisták kínálata.
Az aktuálisan megjelent nagylemez szervesen illeszkedik a tagok előéletéhez, nem is várhatta senki tőlük a stílusváltást. Az hogy új együttest hoztak létre, sokkal inkább a közöttük lévő régi ismeretségnek köszönhető, s nem a műfaj megújítási szándéka vezette őket. Miután Chris Spencer énekel, leginkább az Unsane juthat eszünkbe a Human Impact hallgatásakor, mint ahogy ismertető jegyének számító jéghideg gitárfutamai is jelen vannak, mégis más ez az egész lemez, mint az eddigi munkái.
Ha azt mondom, szelídebb, kevésbé befordult zenei alapra szólnak most a dalok, akkor az megtévesztő lehet, hiszen a nyerseség most is alapvető tényező náluk, valahogy mégis úgy van, hogy a "Human Impact" sokkal inkább fülbarát, mint bármelyik Unsane-lemez. A menő kereskedelmi rádiókban persze ezek a számok sem fognak soha szerepelni, de a hallgatóság mégis szépen kiszélesedhet, köszönhetően a korábbinál dallamosabb körítésnek.
Megközelítésnek előbb vegyünk egy jó adag Killing Joke-ot, hempergessük meg egy kevés Rage Against-ben, adjunk hozzá a Nine Inch Nails töménységéből és a Ministry zúzásából, majd mindezt rázzuk össze egy olyan shakerben, melyben az elégedetlenség és az emberi faj fölött érzett aggódás egyaránt van jelen, és meg fogjuk látni, hogy a cucc úgy fog átrobogni rajtunk, mint a gyorsvonat.
A lemezanyag még szinte stúdiószagú, de máris kapott több recenziót, melyek közül egy fontosnak tartotta kiemelni a szokatlan monotóniát és egyhangúságot, miután szinte minden szám azonos szerkezeti egységben, A-B-A-B-C formában készült. Jómagam azt gondolom erről, hogy ez egyáltalán nem baj. Pedig szeretem a változatosságot, de azt is, amikor egy teljes lemezen ugyanaz a pulzáló, borongós hangulat uralkodik, és sem a tempó, sem a ritmika nem változik túlságosan. Az ilyen lemezek még inkább kiemelik azt a csontig hatoló melankóliát, amely a mondanivaló mögött húzódik. A legjobb példa erre a már említett Killing Joke munkássága.
És ha a fentiekhez hozzáteszem, hogy egyáltalán nem vagyok sem a New York-i underground rock, sem az ipari zene, sem a sampleres/billentyűs megoldások rajongója, és ez a lemez mégis teljesen levett a lábamról, akkor azért sejthető, hogy az átlag felett van a kidolgozottsága.
Először is élő a hangzás. Hús-vér emberek zenélnek, akiket valamiért a gépek zaja állandóan elkísér. Még csendes óráikban is (ha egyáltalán vannak olyanok) ott kattog, kerreg, vagy sípol valami a háttérben és ezt a kerregést, kattogást tükrözik vissza a zenéjükben. Hihetetlenül jól bánik Jim Coleman az elektronikával, nem túlzás azt állítani, hogy a programozás a kisujjában van, metsző, éles hangfoszlányai, gyári zörejei, telefonhangjai, furcsa berregései tökéletesen illeszkednek Spencer gitárfutamaihoz, mintha csak évek óta együtt zenélnének, olyan harmóniában működnek együtt ebben az alapvetően diszharmonikus közegben.
A Respirator lehet egyfajta csúcspont ebben a folyamatosan vibráló mákonyban, zongorabillentyűk kopognak ütemesen, minta savas eső zuhogna a távoli horizonton, ahol egy-egy villámcsapás metszi át a sötét éjszakát, melyben torz alakok vigyorognak egymásra idült dülöngélésben.
Az E605 névadója egy német találmány, más néven Folidol vagy Paration, nincs köze az E-számokkal jelzett ételszínező anyagokhoz, azoknál jóval veszélyesebb, olyan erős méreg, hogy Németországban 2002 óta betiltották az alkalmazását. Eredetileg gyümölcsfákat permeteztek vele, bizonyos paraziták ellen adott védettséget, csakhogy a méhek, madarak, halak is erősen megfogyatkoztak a környéken. Ez például egy elég erős emberi behatás.
Egy másik lehet a tengerek, óceánok elszennyezésének és áradásának témája, melyet a This Dead Sea című szerzemény jár körül. Ehhez sem kell túlságosan sokat hozzátenni, mindenki tudja, miről van szó, mindenki érzékeli a problémát, mindenki sajnálja a bálnákat, delfineket, és elborzad, amikor a tévé a hullámzó szeméthegyeket mutogatja, a szeméthegy mégis növekszik. Mindenki tudja, milyen károkat okoz a globális felmelegedés, elolvadnak a jéghegyek, az emelkedő tengerszint utcákat önthet el… de a folyamat leállíthatatlan.
De térjünk vissza a zenéhez. Igazából nem találtam gyenge pontot a számokat hallgatva. A maga műfajában ez egy igazi gyöngyszem. Ráadásul teljesen aktuális, pozitív üzenetet hordoz, figyelemfelkeltő szerepe van, nem mellőzi a kritikus szemléletet sem, s ha valaki e sorok olvastán csak a Cause című videót megnézi, máris valamit hozzátett ahhoz, hogy a helyzet valamivel jobb legyen. Nagy elismerés jár ezért az alkotóknak, még akkor is, ha a hangzóanyag alig negyvenperces mindössze, és ezt itt és most kicsit kevésnek érzem.
9,5/10
