Rozsdagyár

ROSS THE BOSS - Born Of Fire (2020)

2020. március 18. - Mr.Zoom

1000x1000_8.jpg

Szinte már menetrendszerűen érkezett meg idén az egykori Manowar gitáros, a magyar származású Ross The Boss újabb nagylemeze. A legendás csapatból 1988-ban kivált zenész 2008-ban tért vissza a metalszíntérre, miután a punk rockban utazó The Dictators nevű formációját meghatározatlan időre félretette. A Ross The Boss Band három lemez után ("New Metal Leader" - 2008, "Hailstorm" - 2010, "By Blood Sworn" - 2018) ismét elérkezettnek látta az időt egy ízig-vérig old school metallemez kiadásához.

Úgy tűnik, szívós alkat a főnök, szorgalmasan készíti hagyománytisztelő dolgozatait, annak ellenére, hogy a 66. évébe lépett idén. A kor nem lehet akadálya annak, hogy egy némiképp új felállással ismét hangzóanyagot tegyen le az asztalra. Korábbi dobosától időközben megvált, így Lance Barnewold távozott, helyére érkezett Steve Bolognese (ex-Baptized In Blood), Mike LePond maradt a basszusgitárnál, továbbra is Marc Lopes az énekes, a gitárt pedig természetesen Ross kezeli.

Nem hiszem, hogy bárkinek is különösebben körül kell írnom a zenét, melyet e négy zenész alkotott, hiszen a napnál világosabb, hogy azt a dallamos és sallangmentes (minden trendtől független) heavy metalt játsszák, mely annak idején a műfaj nagyjait jellemezte. Manapság éppen nem virágzik ez a vegytiszta galopp, de azért vannak elegen, akik dacolva az áramlatokkal továbbviszik a gyökereikből táplálkozó muzsikát. Az egyik ilyen tántoríthatatlan alakja a színtérnek Ross, aki ugyan a punkmozgalomhoz is ezer szállal kötődik, mégsem képes megtagadni azokat az érzéseit, melyek a klasszikus metalhoz kötik.

A Manowar utolsó sorlemeze, a "Lord Of Steel" még 2012-ben készült, s azóta nagy hallgatás van, ezért azt hiszem, a banda rajongói örömmel veszik, ha legalább az egykori gitárostól megkapják a rendszeres fémadagjukat. Annál is inkább, mert egyelőre még az Iron Maiden is erőt gyűjt, a Judas Priest körül is csend honol, ezért ezekben az ínséges időkben a valamivel kisebb kaliberű lemezek is nagyot szólhatnak.

Kell-e sorolnom azokat a klasszikus nagy bandákat, akik eszembe jutottak a lemez hallgatása közben? Elsősorban német csapatok szellemei lebegnek a háttérben: a Gamma Ray, a Rage, az Udo, az új Helloween, a Blind Guardian, tőlük is a tempósabb, kapkodósabb, speed metal tételek, mint mondjuk az Acceptől a Fast As A Shark. A Glory To The Slain ennek akár távoli unokatestvére is lehetne, ugyanaz a tempó, hasonlóan éles sikolyok röpködnek, bár nyilván Udo csak egy van, azért a hasonlóság ezzel együtt mégis erős.

Marc Lopes semmiképpen nem olyan kaliberű énekes, mint Eric Adams vagy Dickinson, leginkább a hard rockos témákhoz van jó hangszíne, és ha egyetlen kritikai megjegyzésem lehet, az rá vonatkozna. Egy kicsit vékonynak érzem ehhez a műfajhoz, bár a maximumot kihozza magából, és hibátlanul hozza a magasakat is, egész egyszerűen nem olyan erőteljes orgánum. Ez alkati dolog: úgy vélem, nem minden énekes alkalmas minden műfajra, van, akinek a lágyabb közeg jobban fekszik, van, akinek a durvább. Ő a Diora jellemző gonosz kis fondorlatokat kiválóan hozza, tudja az Udo-féle morgásokat is, szépen lebegteti a hangokat, csak olyan elementáris őserő nincs a torkában, ami ide igazán illeszkedne. Gondolok itt mondjuk a Fight The Fight című dalra, ahol egy kiállásnál magára hagyják a hangszerek, és vokálozó társak hiányában érezhetően kevés a dinamikája.

De ezek csak amolyan szőrszálhasogatások, mert összességében ez egy bomba jó hangzású album, és az olyan számoktól, mint a Shotgun Evolution még az én fejem is bólogatni kezd, pedig hallottam már sok veretes metalhimnuszt, de ez egyike a legjobbaknak! A Denied By The Cross a már emlegetett Bruce Dickinson szólólemezeit idézi (na meg a Black Sabbathot): kicsit fifikásabb, technikásabb darab, valamivel másabb, mint a többi.

Gary Moore Over The Hills And Far Away című dalából táplálkozik a Maiden Of Shadows: itt lehet jól érezni, hogy a dallamosabb rock mennyire kiemeli az énekes adottságait. Ha nem kell szirénáznia, máris otthonosabban mozog, s jobban érvényesül a közegben. Szóról szóra igaz ez a meglátásom a címadó dalra, amely a borítót is ihlette (vagy fordítva): ez sem annyira metal, mint inkább hard rock, nagyjából a Gotthard vagy a Bonfire stílusában. Kétpólusú tehát a lemez, részben a sodró lendületű speed metal témák döngölnek (pl. Godkiller, Undying, Glory To The Slain), részben a dallamosabb, billentyűvel enyhén megtámogatott hard rock darabok szólnak (The Blackest Heart, Waking The Moon, Demon Holiday), de mindvégig magas színvonalon, mondhatnám példaértékű alapossággal.

A lemez célközönsége nem most koptatja az iskolapadokat, ennek ellenére ajánlom a fiatalabb korosztálynak is: ilyen az, amikor minden extremitás és agresszió nélkül szól egy metallemez. Az egyetlen gitárossal felálló rockbandák pedig tanulhatnak a főnök gitártechnikájából, mert ebben a műfajban a legjobbak között van. Negatívum, hogy túl sok a séma, a már ezerszer hallott megoldás, pozitívum, hogy a sémákból élvezetes dalokat tudtak összehozni. Ebből a nyolcvanas éveket idéző dallamos metalból manapság kevés zenekar jut el komolyabb kiadóhoz, ezért jól becsüljük meg a "Born Of Fire"-t is. Akik pedig élőben is szívesen meghallgatnák az album legjobb számait, azok reménykedjenek, hátha...

8/10

ross_the_boss_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2915531942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

András Fenyőfalvi 2020.03.19. 15:53:14

"A Manowar utolsó sorlemeze, a "Lord Of Steel" még 2012-ben készült, s azóta nagy hallgatás van....."

Bár sorlemez tényleg nem készült azóta de hallgatás az nincsen. 2019-Final Battle EP.
süti beállítások módosítása