A Wishbone Ash története egészen 1969-ig nyúlik vissza, ekkor alapította ugyanis a zenekart a The Empty Vessels-ből érkezett Martin Turner (basszusgitár/ének) és Steve Upton (dobok), akikhez kicsivel később csatlakozott Andy Powell (gitár/ének), valamint Ted Turner (gitár).
A brit rockerek tulajdonképpen a hetvenes években járatták csúcsra a zenekart és ugyanebben az évtizedben szép lassan le is áldozott a csillaguk. Az "Argus" című korongjuk bizonyára sokaknak ismerős lehet, hiszen a legismertebb és legsikeresebb lemezük egyike. A tagsággal kapcsolatos kavarás persze őket sem kerülte el, így mára már csak Andy Powell maradt meg az eredeti felállásból. Igaz, 1987-ben sikerült újra összehozni az eredeti négyest, de három nagylemez elkészítése után a zenészek ismét elkezdték egymásnak adogatni a kilincset.
Martin Turner 2004-ben létrehozta a saját bandáját szintén Wishbone Ash néven, szóval párhuzamosan kettő is fut jelenleg belőlük (hasonló a szitu, mint a Nektar esetében). Ilyenkor persze joggal merül fel a kérdés, hogy ki is volt anno a zenekar igazi mozgatórugója, akit a Wishbone Ash név a leginkább megillet. Nos, fogalmam sincs, ennyire mélyen azért nem szeretnék belemenni a dolgokba, a lényeg, hogy itt van egy új lemez, amit van szerencsém bemutatni nektek.
A zenekar esetében jelenleg a progresszív rock jelző nem teljesen fedi a valóságot (sőt, mondhatni ez a legkevésbé jellemző rá), ugyanis a sima rock-, country- vagy éppen blues-jellegű témák képviseltetik többnyire magukat. A friss lemez pedig nem a hetvenes évek hangulatát idézi, hanem a mai korszellemhez alkalmazkodva készítették el az új anyagot. Nem voltak elvárásaim az albummal kapcsolatban, maximum a kíváncsiság hajtott.
Összehasonlításképpen az "Argus" lemezükkel párhuzamosan hallgattam az új korongot. Lehet, hogy nem így kellett volna? Tutira nem. Viszont, ha máshonnan közelítjük meg a dolgokat, akkor be kell látni, hogy nem olyan rossz ez, sőt. Nyomokban azért felfedezhető egy-két morzsa a régebbi korszakból, de egészen más irányba haladnak jelenleg.
A progresszivitás az, ami a leginkább kiveszett a zenéjükből, és ami a régi rajongók szemszögéből talán hátrány, de eladhatóság tekintetében bizony előnyösebb. A dalok változatosak, egyikre sem mondhatni, hogy töltelék lenne. Mindezek ellenére egy kissé túltolták a játékidőt szerintem (közel hatvan percről van szó).
A We Stand As One energikus, lüktető taktusai indítják a lemezt, majd a country, valamint a blues gyökereiből táplálkozó címadó dal, a Coat Of Arms következik. A hangzás telt, analógos, nem valami dinamikátlan gagyi. Az Empty Man már szinte táncolható ritmusa is nagyon el lett találva. Finom, lágy dallamokkal operál a balladisztikus Floreana, a hét és fél perces It's Only You I See is a könnyed, lazulós vonalat erősíti. Mindegyik dal egészen különleges karakterrel bír.
A "Coat Of Arms" 2020. február 28-án jelent meg a Steamhammer Records gondozásában. A Wishbone Ash nagyon odatette magát ezen a lemezen, viszont senki ne számítson egy "Argus"-féle anyagra. Ez azért másabb, ám hasonlóan magas színvonalon mozog.
8,5/10
