Ha majd pár hónap múlva visszaolvassuk a mostanában írt kritikáinkat, érdekes lesz visszatekinteni erre a jelenlegi, önmagából teljesen kifordult időszakra. Miközben tombol a koronavírus szerte Európában, próbáljuk mindennapi tevékenységeinket úgy végezni, mintha mi sem történt volna, de természetesen ez lehetetlen vállalkozás. De muszáj elterelni a figyelmünket: részben, hogy kiszakadjunk a teljes őrületből és pánikból, melybe a kényszerű otthontartózkodás és Internet-böngészés könnyen mindenkit belekergethet, másrészt az üzletmenet folytonosságának fenntartása önmagában felér egy terápiával.
A koncertek, turnék, illetve gyakorlatilag minden nyilvános esemény lemondását követően most kutya egy időszak következik mindenhol azon rockzenészek és a rokonszakmák képviselői (hangosítók, világosítók, roadok, koncertszervezők, PR-osok, menedzserek) számára, akik hivatásszerűen, főszakmaként foglalkoztak ezzel és minden bevételük ebből a tevékenységükből származott. Mindez különösen igaz hazánkra, ahol még a legnevesebb magyar rock- és metalbandák sem tudnak kibekkelni három hónapnál hosszabb, jövedelem nélküli üres időszakot.
Természetesen ez csak bosszantó kellemetlenség azon zenekarok esetében, melyek mindössze örömzenélésként, afféle hobbiként játsszák saját zenéjüket: ők évente három-négy koncertnél többet nem nagyon adnak, azt is ötvenfős klubokban, főleg az ismerősökből és barátokból álló közönség előtt. Gyanítom, hogy a német Türingia tartományban 2006-ban megalakult, black metalt játszó Hangatyr is ebben a cipőben jár.
A március 2-án megjelent "Kalt" a harmadik nagylemezük és a szerzői kiadásban napvilágot látott anyag bizonyítja, hogy ma már tényleg nem kell (nagy)kiadós háttér ahhoz, hogy minőségi produkciókkal álljanak elő a különféle bandák. Remek, tiszta, de mégis organikus hangzás, gyönyörű CD-kiadás és egy korrekt, ámbár a stílushoz (valljuk be) érdemben semmit sem hozzátevő anyag: tömören jellemezve ezt kapjuk meg a teuton csapattól és ez nem is kevés.
A lemez alapvetően tradicionális black metal alapokon nyugszik: tremolo-riff hegyek, blastbeat durvulatok és a szokásos károgós ének, azaz a feketefém minden kellékét és eszközét bevetették a németek. Ami érdekes azonban, hogy a jobban sikerült tételek szinte mindegyike tartalmaz némi post-metalos elszállást és ilyenkor a vokál is átmegy egyfajta hisztérikus post-black metalos üvöltözésbe, amit mondjuk tudtam volna hanyagolni, ez kétségtelen.
És pontosan ezek a számok azok, melyek miatt izgalmassá válik a dolog, mert a hagyományos megközelítés bizony hamar monotonitásba fullad. Különösebben egyetlen karakteres riffre vagy témára sem igazán kaptam fel a fejem: leginkább azért nem, mert egész egyszerűen nem nagyon álltak elő ilyennel a türingiaiak. Minden megy a maga útján, ahogy a nagykönyvben meg van írva, csak éppen az eredetiségnek vagy éppen a váratlanságnak, kiszámíthatatlanságnak a nyomát sem találjuk.
Ezek a dalok semmivel sem rosszabbak a black metal színtér termésének kilencven százalékánál: a gond az, hogy nem is jobbak. A probléma pedig itt van, ugyanis a szcéna lemezeinek kilencven százaléka a süllyesztőben végzi és egy-két év múlva már csak kuriózumokat összeválogató tematikus cikkekben akadhatunk rájuk.
A feketefém rajongói minden bizonnyal kellemesen elbólogatnak majd a szerzemények hallatán, azonban a kiugráshoz ennél sokkal-sokkal több kellene. Mondjuk, mint például a Kalter Grund című tétel: itt nagyon szépen összeáll minden. Post-black metal, atmoszféra, remek dallamérzék és kompozíciós megoldások: ezt a vonalat kellene erősíteni, mert a szakmányban végzett sablondarálásokban már szemernyi izgalmat sem találni.
A végtelenül profi hozzáállás és kivitelezés mindenképpen dicsérendő, de a lényeg, azaz a zenei tartalom sajnos nem igazán tűnik ki a hihetetlen mennyiségű lemez közül, mely dömpingszerűen érkezik hozzánk nap mint nap. Érdekes ez, mert konkrétan semmi negatívumot nem tudok felhozni a korong ellen, mégsem érzem ezt többnek egy igen korrekt, minőségi leckefelmondásnál.
7,5/10
