A Body Count egy amerikai thrash metal banda, amely 1990-ben alakult Los Angelesben. Legalábbis ezt írja az angol nyelvű Wikipédia, és ha ők írják, biztosan így van… Sejthető, hogy nem a székhelyük gyanús nekem, s nem is a megalakulás éve, inkább a műfaji megjelölés. Sok mindennek lehetne nevezni őket, például hardcore rapnek, vagy hardcore metalnak vagy simán és egyszerűen metalnak, de hogy thrash lenne… ez kicsit erős. Aztán, amikor az ember belehallgat az új lemezbe, akkor már nem is annyira…
A lemezt nyitó Carnevore még kevésbé utal erre, de a második Point The Finger olyan elementáris erejű, akár egy Testament-nóta, gyönyörű, izmos riffelés, fejbólintó zúzda, géppuskaszerű ritmusképletek, talán csak a veretes nyelvezet jelzi, hogy a mikrofon mögött nem valamelyik thrashlegenda áll, hanem Ice-T, aki ezzel a projektjével immáron a hetedik nagylemezéhez érkezett. Ki gondolta volna annak idején? Én biztos nem, meg kell mondjam, soha nem vettem komolyan a Copkillerkedését, és azt sem hittem el, hogy őszintén lelkesedik ezért a műfajért, de ezzel az anyagával meggyőzött.
Nincs mit tenni, meg kell adnom magam, mert ez egy olyan album, amelyik meggyőző erővel hat az emberre. Irgalmatlan energiák hullámzanak itt, és a műfajtól kissé idegen rappelést sem minden tételben kapunk, fémet viszont igen. Márpedig ha valami nem divatos manapság, akkor az a klasszikus riffeken hizlalt metalzene. Teljesen valószínűtlennek tűnik a kiadvány mögött profitszerzést szimatolni, már csak azért sem, mert ingyen hozzáférhető az interneten. Kizártnak tartom ezért a megjátszott, pózból előadott keménykedést, gondoljunk bele, hét lemez, és folyamatos jelenlét a színtéren, ez azért jelent valamit.
Ráadásul a legcsekélyebb jelét nem lehet érzékelni, hogy akár egy pillanatra is figyelembe vették volna a lemez készítői az aktuális trendeket, a rádiók kínálatát, a YouTube-videók által naponta feldobott förtelmes szennyet. A szerzeményeken nincs egy tizedgrammnyi cukormáz, semmi nyálaskodás, semmi tüc-tüc, s bár kimondottan rockzenei mellékszálon indult a banda, ettől függetlenül le a kalappal előttük, mert a műanyag hangzás réme az ő fejük fölött is ott lebegett.
A legnagyobb tisztelet jár az egykori gettó rappernek azért, mert nem engedett a mainstream nyomásának, hanem pontosan az ellenkezőjét tette: alaposan bekeményített. Nem mintha korábban nem lett volna súly a nótáiban, de ennyire még sosem éreztem heavy metalnak az anyagát. Igen, még a thrashből is sokat merít, de leginkább Sabbath-alapú, ördögi riffekkel lehengerlő, ízi-vérig modern metalt ad elő, amire még a legmegátalkodottabb oldschool arc sem mondaná, hogy hagyjál már…
Én magam elsősorban az Amy Lee énekesnővel megtámogatott When I’m Gone-tól féltem egy kicsit, ebben véltem felfedezni a fent említett szirupozást, és a tippem részben be is jött, mert a dal mindenképpen a kiadvány mélypontja lett, de ez minőséget jelöl, mert összességében sem a nóta, sem a színvonal egyáltalán nem borzalmas. A csaj abszolút nem rockban mozog, ez nyilvánvaló, hígít is valamit a cuccon, azonban a többiek szigorúan odateszik magukat, így megmentik a helyzetet. Azonban a jövőben a helyükben nem erőltetném az ilyen vendégművésznők szereplését, még akkor sem, ha feldobják a stúdióhangulatot.
„Már másik szinten vagyok”- énekli a főhős az Another Level című, dallamos, szépen ívelő szerzeményben, amelyik talán a "Carnivore" legjobb száma, és teljesen hihető ez az állítása. Ebben a dalban és még sok másban is mintha nem is őt hallanánk. Ami azt illeti, jobban állna neki, ha teljesen felhagyna a szövegmondással és az éneklésre koncentrálna, de úgy tűnik, az majd egy újabb szint lesz. Talán a következő lemezen.
A másik nagy dobás minden kétséget kizáróan a Bum-Rush, amelyhez a videó is készült. Ha csupa ilyen lenne, akkor azt hiszem, a legtöbb kritikus maximális pontszámmal jutalmazta volna a csapatot, mert ez a töltet rendesen elkapja a hallgató figyelmét, s máris viszi lázadozni a pofátlanul agresszív médiacézárok ellen. Sajnos azonban a lemezen a lendület kicsit hullámzó, nem pörög végig ennyire magas fordulatszámon. A régi időkből származó Colors hiába újult meg, s kapott egy ezüstösen csillogó védőruhát a durva gitárfutamoknak köszönhetően, ez alapvetően mégis egy rapszám. Nagyban eltér a többitől, bár azt meg kell hagyni, gitárfronton egészen szenzációs.
Itt ragadnám meg a lehetőséget, hogy áradozzak kicsit a gitárosról, Ernie C-ről, aki fantasztikusan képzett, színes fantáziájú muzsikus. Egy interjúban Ice-T azt állította, a Body Count megalakítása mögött eredetileg kizárólag az a szándék volt, hogy Ernie C. kedvére szólózhasson, s bár ez valószínűleg túlzás, minden bizonnyal van mögötte valami igazság. Mert a fickó hatalmas a gitáron. Nagy kár, hogy - ha már lúd, legyen kövér - nem kaptak nagyobb terjedelmet szólói, mert órákig lehetne hallgatni a játékát.
Szóval vannak a rappelős tételek, mint amilyen a 6 In The Morning, Thee Critical Beatdown vagy a Colors, és vannak olyanok, mint a No Remorse, mely egy földbedöngölő középtempós hardcore metal, villanyfúró jellegű gitárfutamokkal és természetesen sok-sok f-betűs kifejezéssel, mert ezek nélkül nem lehet elég durva a szövegmondás, úgy tűnik. A trágár átkötések elhagyása lesz majd a nagyon-nagyon késői jövőben bekövetkező szint - gondolom én - ám ekkor az együttes ősi rajongói feltehetően felháborodásukban elégetik majd azt a hanghordozót…
A "Carnivore"-t ez a veszély még nem fenyegeti. Az már inkább, hogy olyanok is megkedvelik, akik eddig tisztes távolból figyelték Ice-T ezen tevékenységét. Hihetetlen jelenség az egész banda szőröstül-bőröstül, hiszen a kubai Juan Garcia gitáros a legvilágosabb bőrű személy közöttük, márpedig amióta világ a világ, a heavy metalban az afroamerikaiak csak epizódszerephez jutottak. Soha nem értettem miért, mert minden bizonnyal jóval többen hallgatják a műfajt, mint amennyien játsszák, ezért bőven lenne közöttük kiváló gitáros, dobos, énekes is, talán némelyiküknek pont ez a lemez kell ahhoz, hogy zenekart alapítson. Ki tudja? Meglátásom szerint a kiadvány alkalmas rá.
8/10
