A négytagú milánói formáció első lemezének borítója mindent elmond az albumon lévő zenéről, ezért a továbbiakban egy újszerűnek ható milánói elkészítésének receptjét olvashatjátok tőlem, a tüzetesebb elemzés helyett… Na jó, mégsem. Mert ha őszinték vagyunk, beláthatjuk, semmi újat nem lehet már a milánói készítésben mutatni, főztek már ilyet mézzel, borral, csigával, tengeri herkentyűvel, az alapja mindig ugyanaz volt: tészta, sajt, gomba, paradicsom, hagyma. A többi már csak amolyan extra, ezek kicsit elvihetik az ízeket, gyökeresen nem változtatják meg. Vagy ha igen, akkor az már nem milánói makaróni, hanem valami egészen más.
Pontosan ez a helyzet a szóban forgó éltesebb motorosokkal is, akik nem ma kezdték a zenélést, mégis csak most jutottak el a bemutatkozásig. Feltehetően hobbizenekarról lehet szó, hiszen még 2019 nyarán kezdték el a stúdiófelvételeket, és csak idén sikerült a végső változatot formába önteni. A banda akárhonnan is fut neki a számoknak, kezdődhet lírai szálon a téma, vagy fogadhatja azonnali tempós döngölés a lemez hallgatóját, a végeredmény ízig-vérig egy bizonyos ősi rock-szörnyeteg munkásságát idézi. Ezzel arra szeretnék utalni, hogy a The Black Legacy elnevezésből, és a "Black Flower" lemezcímből csak egy Sabbath szócska hiányzik, és akkor már tényleg nincs miről beszélni itt elemzés címén.
Tehát: a The Black Sabbath Legacy nevű csapat kiadta a "Black Sabbath Flower", esetleg "Black Flower Sabbath" című nagylemezét. Igazából teljesen mindegy. Abszolút minőségi, fejbólintó a cucc, ha szép sorjában végigfutunk a hangszereseken, azt látjuk-halljuk, majdnem minden fronton elérik a nagyok színvonalát. A basszusgitárral kezdeném, mert szerintem ebben van a legnagyobb érték. M.Pepper a kezelője, s úgy teszi oda a brutál harapós mélyeket, ahogy kell. Egyszerre dallamos és súlyos játéka a lemezt azonnal befogadhatóvá teszi. Ha valaki csak az ő működését figyeli, már akkor nagyszerű élményben lehet része.
Alberto a gitárnál ugyan nem egy Iommi, de azért nagyon szép dolgokat csinál, ezt el kell ismerni. Ügyes, fifikás intrókat vagy szövevényes riffeket egyaránt hallhatunk tőle, s még a szólói is egészen hangulatosak. Nem bántam volna, ha ezek a szólók egy kicsit jobban az arcba másznak, kicsit megharapják az embert, mert inkább a feledhetőbb kategóriába tartoznak, ettől eltekintve ezen a téren is kiváló a kvartett. Sajnos a dobos, Joe Von Taine semmi extrát nem mutat fel, de legalább sikerült találni hangszerének egy doom metal csapatokra túlságosan nem jellemző, igényes megszólalást, ez is nagy dolog manapság.
Elérkeztünk egy vízválasztó ponthoz, a nemes egyszerűséggel Die névre hallgató énekes teljesítményéhez: ez bizony egy kicsit halványabb, mint hangszeres társaié. Nem kell ahhoz túl nagy zenei képzettség, hogy megállapítsuk, Die nem egy Dio. Pedig csak egy betű köztük a különbség. Mégis szembetűnő. Tetszik ugyan az olasz fickó hangszíne, és az is, ahogy a hangokat formálja, minden finomság nélkül, nyersen hirdeti az igét, ezzel megadva a nóták férfias hangulatát, de kicsit elveszik a sűrűben, a darálásban. Ha egészen pontos akarok lenni, soha nem megy fel a képzeletbeli létrán, még egy pillanatra sem.
Most akkor egy villanásnyi időre álljunk meg, és gondoljunk bele, kik álltak a mikrofonnál a Sabbathban? Ozzy, Dio, Gillan, Glenn Hughes, hagy ne mondjam fel a rocktörténelmet, úgyis sejti mindenki, hová is szeretnék kilyukadni. Ehhez a fajta súlyos, elborult zenéhez megkívántatik a tekintélyes hangterjedelem. Kristálytisztán metsző, magas énekhangok nélkül félkarú óriás ez az egyébként pazar hangzású lemez. Beugrott róla/róluk Rob Zombie munkássága, mert ő is valahol egy mélységesen sötét tónusú, fülnek nagyon kellemes zenei világot teremtett meg, amelyben sajnos a dalok között alig van némi különbség, mert az énektémák megrekedtek egy bizonyos alapon. Itt is valami ilyesmi van.
A Fire And Stone minden további nélkül lehetne egy White Zombie feldolgozás is, ezzel együtt mégis ez lenne talán tőlük a leginkább kiemelkedő tétel, mert van benne egy kis énekes elrugaszkodás, egy olyan mozzanat, ami azonnal megdobja a hangzást, és a gitárszóló is egészen kiváló. A The Race és úgy általában a kiadvány nagy része bizonyos skandináv hagyományőrző rockerek lemezeire kacsingat, mint amilyen volt a kilencvenes években a trondheimi Motorpsycho vagy a kétezres években a The Graveyard.
Igen, ezek egyáltalán nem rossz bandák, mint ahogy a milánói örökifjak sem adtak ki szemetet a kezükből, nagyon kellemes, élvezetes albumot szültek világra. A "Black Flower" minden perce pihentető muzsika, nem kellett egyik számnál sem tovább ugranom, sem ásítoznom, legfeljebb a figyelmem kalandozott el néha, ezért azt mondanám, hogy ugyan nem nagybetűs zenei élmény a meghallgatása, mégis erősen javallott a tisztelt magyar közönség számára.
7/10
