Sok minden omlott össze az elmúlt pár hétben, sajnos már rég nem az elmaradt fesztiválok és a bezárt kocsmák jelentik a legégetőbb problémát. De attól, hogy levágták a lábad, még zavarhat az is, ha fáj a fejed: a nagyobb probléma nem feltétlenül törli el a kisebbet. Így tehát biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nagyon, de nagyon hiányoznak a koncertek. Nem az élő adásban közvetített karanténkoncertek, hanem a füstgép és sörrel áztatott poros padló szagú, gerjedő hangfalas, másnap nem tudok beszélni és mozgatni a nyakam típusú koncertek.
Ezen a bezártságérzésen abszolút nem segít az sem, hogy két napja járásképtelenül ülök az ágyban, és az egy biciklis baleset során tekegolyó méretűre duzzadt térdemet jegelem, miközben a férjem felváltva hallgat új Green Day számokat és Red Hot Chilli Peppers-t a szomszéd szobában, és fájdalmamat sem a Flektor, sem a nappali ivás nem enyhíti. Ebbe a frusztráltságba a lehető legjobbkor érkezett a holland Collision minialbuma.
A thrash és grindcore elemeket vegyítő banda már öreg motorosnak számít, pályafutásukat még 2000-ben kezdték. Ez zenéjükön is hallatszik; már megtalálták a hangjukat, nem kísérleteznek, dinamikájuk és kivitelezésük sallangmentes, és agresszivitásuk magán hordozza ugyanazt a bájt, mint a régi, de közkedvelt filmek gyenge CGI jelenetei: lehet, hogy mára ezt már továbbfejlesztették, de ez nem jelenti azt, hogy élvezhetőbbre is.
Mint ahogy senki sem fogja azt mondani, hogy a hiperrealisztikus, „élőszereplős” új Oroszlánkirály jobb, mint mondjuk a Shrek, hiába számít utóbbi technológiája az előbbihez képest kezdetlegesnek. Mostanra az extrém metalban az agressziót elképesztően túlpörgették; van már goregrind, pornogrind, noisecore és a listának csak a képzelet szabhat határt. Amikor valamit ennyire túlzásba visznek, egy ponton túl már nem lehet komolyan venni. Ezért szoktam black metal videoklipekkel felvidítani magam, ha rossz kedvem van.
Azonban a régi, jól bevált receptek még mindig működnek. Egy thrash-grindcore zúzda ugyanolyan jól fog működni 2020-ban, mint húsz évvel korábban. Hiába nem a hörgés vagy a disznósüvöltés adja a vokál jelentős részét, hiába nem jár csapágyasra a duplázó, egy jól megkomponált, üvöltözős, old school dühöngő ugyanúgy arra fogja késztetni az embert, hogy egy levágott ujjú bandás pólóban egy húzásra lehajtsa a felvizezett sörét, és a következményektől nem félve vesse bele magát a pogóba.
A „The Final Kill” a tökéletes hatékonyságra törekszik, nincsenek benne instrumentális ömlengések, atmoszferikus bűvészkedések, leülős rockballadák, vagy akár csak felesleges outrók; a srácok felveszik a hangszereket a Sweet Verminnél, és leteszik a Savage Executioner végén. Ami pedig a kettő között történik, az egy okosan tagolt, hiperenergikus, klasszikus zúzda. Mintha valaki telenyomta volna a thrash metalt szteroidokkal, a kezébe adott volna neki egy gitárt, aztán a közönségre mutatott volna: tessék, öld meg őket!
A dalok tempósak, de nem az értelmezhetetlenségig, így az agresszív riffek képesek olyan magukhoz rántó hatást kiváltani, mint egy ipari vákuumszivattyú. Az egyik pillanatban még a barátod mellett állsz egy műanyagpoharas Sopronival, és fejcsóválva nézed a pogót, a másik pillanatban pedig transzba esve pattogsz egy izzadt sörhas, egy ijesztően izmos testet rejtő Napalm Death póló és egy, csak a koncertet élvezni próbáló rajongó háta között.
Bő negyedóra kiszakadás a problémákból, és képzeletbeli dühöngés egy olyan világban, mely bár egy hónapja még létezett, most elérhetetlenül messzire került: ezt kínálja a Collision április 17-én megjelenő minialbuma. És ezt kár lenne kihagyni.
8,5/10
