A U2 nyilatkozta valamikor a kétezres évek vége felé, hogy nem is a siker elérése a legnehezebb, hanem az, hogy egy zenekar képes legyen releváns maradni hosszú távon is. Ez az íreknek sokáig sikerült, egészen talán a 2004-es albumukig bezárólag, aztán valahogy érdektelenné, unalmassá váltak és mindazok a jellegzetességek, melyeket hozzájuk kötöttünk (menőség, aktualitás, megújulás) szinte egycsapásra párologtak le róluk és ma már ők is beálltak a rockdinoszauruszok sorába, akik harmincéves slágereiket tolják szakmányban egyre grandiózusabb világ körüli turnéik során.
Bár egy-két ligával lentebb játszva, de így járt a szimfonikus metal finn szupersztár csapata, a Nightwish is. Emlékszem, a kétezres évek első felében tényleges esemény volt egy-egy új albumuk megjelenése, illetve Tarja Turunen távozása is hónapokig témát és csámcsogni valót szolgáltatott anno, szóval minden rockrajongó viszonyult hozzájuk valamilyen módon. Igaz, az egy teljesen más zeneipari korszak volt: a finnek még akkor is milliós lemezeladásokat produkáltak és pályájuk felszálló ágban volt.
Nos, a helyzet mára alaposan megváltozott. Maguk a zenehallgatási szokások alakultak át alapvetően és valljuk be, a Nightwish elmúlt másfél évtizednyi énekesnő-mizériája sem tett jót a bandának. Egyre ritkábban jelentettek meg stúdióanyagot, azok fogadtatása és színvonala is felemásra sikeredett és bár Floor Jansen személyében egy rendkívül szimpatikus és kiváló hangi adottságokkal rendelkező frontembert üdvözölhettek soraikban, mellyel - úgy tűnik - lenyugodtak a kedélyek a csapaton belül, az a fajta médiafelhajtás és kiemelt rajongói érdeklődés, mely őket tizenpár éve övezte, már végképp a múlté (az április 10-én a Nuclear Blast gondozásában kiadott friss korong megjelenése is úgy ment el mellettem, hogy szinte észre se vettem).
A holland hölggyel készült első korongjuk, a 2015-ös "Endless Forms Most Beautiful" (lemezkritikánk ITT olvasható) nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, legalábbis abban a tekintetben nem, hogy a Tarja-korszak dalközpontú slágerességét nem sikerült megismételni. Egyfajta megagigaszuper musicales-operás-filmzenés metalhibrid született, de memorizálható nótákat, melyek eséllyel kerülhettek volna be esetleg valamely rockrádió kínálatába, bizony nem igazán írt a zenekarvezető, Tuomas Holopainen.
Hosszú évek óta érződik már egyébként Holopainenen, hogy valahogy kezdi unni az általa lassan negyedszázada irányított Nightwish-t és lázasan keresi a menekülőutat: 2014-ben Dagobert bácsiról jelentetett meg egy zavarba ejtően kényelmetlen szólóalbumot, majd egy progresszív folk projektet hozott létre Johanna Kurkela énekesnővel és anyabandabeli társával, Troy Donockley angol multi-hangszeressel Auri néven, mely munka lemezt is eredményezett 2018-ban.
Ráadásul egyre inkább szembetűnő az is, hogy Holopainen mindinkább szűknek érzi a hagyományos dalformátumot, illetve a metal eszközrendszerét. Már az előző anyagon is szerepeltetett zárásként egy huszonnégy perces, filmzenés, leginkább unalomba fúló és érdektelen minioperát, de a friss anyagon erre rátett még egy lapáttal: most konkrétan egy teljes félórás CD-vel toldotta meg az amúgy is bő ötvenperces korongot. Kvázi-konceptalbumokra állt át tehát a brigád, illetve leginkább a zenekarvezető-dalszerző: olyan monumentális témákat veséz ki, mint az evolúció, illetve jelen esetben az ember és természet viszonya.
Ehhez az elképzeléshez pedig egyre nagyobb hangsúllyal vonja be a musical és a filmzene, valamint a new age/kelta/világzenei hatásokat és dallamfordulatokat. A gond az, hogy ez a törzsrajongók, illetve a csak a metalra ráállt hallgatóság számára talán újdonság, azonban aki némileg tágabb kitekintéssel rendelkezik, annak ez nem más, mint zenei parasztvakítás.
A suttogó narráció, az édeskés musical-betétek, az elhalkulás-bedurvulás kettősségének folyamatos erőltetése egy idő után rendkívül fárasztóvá válik, csakúgy, mint a már ezerszer hallott és nem is különösebben invenciózus kelta folk (tilinkós-furulyás) dallamvilág kifejezett szerepeltetése. Igen hamar olyan érzésem lett a korong hallgatása során, mintha egy Las Vegas-i kabaré- vagy szórakoztatóipari tánc- vagy balettelőadás aláfestőzenéjéről lenne szó. Sok minden eszembe jutott, de hogy egy metalbanda produkciója az elemzés tárgya, az nem igazán.
Ha egy tételt kellene kiemelnem, mely párba állítható a zenekar korai, dalközpontú, slágeres megközelítésével, az egyértelműen a How's The Heart című szerzemény lenne. Kilenc szám kapott helyet az úgynevezett normál CD-n, melyek közül még az előzetesként már kihozott Noise, illetve nyomokban a Shoemaker tartalmaz némi nehézfémet, a többi sajnos telis-tele van olyan megoldásokkal, melyeket nem nehéz giccsként aposztrofálni.
A félórás, All The Works Of Nature Which Adorn The World című második korong tulajdonképpen egy nyolctételes, instrumentális filmzene, melynek pontosan ez is az alapvető hibája: kissé olyan, mint a Dream Theater katasztrofális "The Astonishing" lemeze. Ezt meghallgatni felér egy kiengesztelhetetlen személyes ellenségeink számára tartogatott speciális kínzással, melyet még a mostani karanténhelyzet miatt felszabaduló szabadidőnk eltöltésének kényszere sem igazolhat.
A gyanúm az, hogy a Nightwish számára már nem nagyon van visszaút: ebből a változásból - most már sorban a harmadik lemez alapján - egy egyre erősödő trend lett, aminek nem szívesen várnám meg a végét. 2020-ban a "Human. :II: Nature" kifejezetten anakronisztikusnak tűnik: Holopainen szerintem fejben már évek óta máshol jár és ezek az albumok kissé olyanok, mintha jövőbeni filmzeneszerzői karrierjére készülve ujjgyakorlatként írná meg őket.
6,5/10
