Régen írtunk magyar csapat lemezéről: a karanténvideók véget nem érő folyamában és a járványhelyzet okozta mizéria okán szépen le is maradtunk több fontos megjelenésről, ezeket próbáljuk majd folyamatosan pótolni a közeljövőben. A sort most a rövid névmódosításon átesett budapesti (Room Of The) Mad Robots negyedik stúdióalbumával kezdjük, mely "Pareidolia" címmel jelent meg a HammerWorld magazin áprilisi számának CD-mellékleteként az Edge Records gondozásában.

A Rozsdagyáron elvből nem szoktunk semmilyen (pozitív vagy negatív) megjegyzésre, illetve a magyar társmagazinok írásaira sem reagálni, azonban most a lemezre adott hazai visszajelzések végigböngészése során (nem volt sajnos sok eddig) véletlenül belefutottam egy olyan recenzióba, mely szokásomtól eltérően és merőben szokatlan módon kifejezetten feldühített (nem tudok erre jobb kifejezést) rendkívül leegyszerűsítő megközelítésével.

Az igen dagályosan olvadozó kritikában a szerző okfejtése arra fut ki, hogy a szóban forgó világszínvonalú zenei anyagot nem érdemli meg Magyarország, mert annak lakói ehhez (minő tragédia!) kevesek agyilag és egész egyszerűen baromira éretlen ilyen fokú monumentális zseniség teljes mértékű befogadására a hazai lakosság és nagyérdemű amúgy en bloc, Vásárosnaménytól Sopronkőhidáig, boldogan gügyögő csecsemőtől nyugalmazott táborszernagyig bezárólag. 

Tudjuk be a fenti barokkos túlzást annak, hogy a költő itt annyira belelovalta magát az ajnározásba és annyira magával ragadta a zenei hevület, hogy nem volt alkalma egy nap után újraolvasni alkotását, mely jobb esetben megmarad első és később kigyomlálandó verziónak. Talán magának a zenekarnak volt ez leginkább kényelmetlen, de az kétségtelen tény, hogy az írás alaposan felkeltette az érdeklődésemet az őrült gépemberek aktuális produkciója iránt.

Nos, a 2006-ban megalakult formáció az elmúlt tizennégy évben spórolósan adagolta az anyagait, melyekből eddig három nagylemez és három minialbum jelent meg. A sorrendben negyedik "Pareidolia" már kvartett felállásban született, mivel Novaszel Attila sampleres/billentyűs távozott a csapatból: feladatát Mári Péter énekes látja el immár (legalábbis a stúdióban).

Kilenc tétel harmincnyolc percben: sokadik meghallgatás után is egyértelműen leszűrhető, hogy itt ki van csontozva minden, a felesleges reszli lenyesésre került, így üresjárat és tölteléknóta még mutatóban sem szerepel a korongon. Kellemesen, jól is szól a lemez, tehát semmi sem akadályoz meg bennünket a lényeg, azaz a zenei tartalom befogadásában és kivesézésében. 

A Mad Robots zenei stílusát mindenhol angol nyelven előadott, modern, pszichedelikus hatásokkal tarkított rock/metalként határozzák meg, illetve több cikkben is azt olvastam, hogy ha az előadók nemzetiségét nem ismernénk, akkor nyugodtan külföldinek is aposztrofálhatnánk a produkciót, annyira profi az egész. A gond az, hogy számomra ezek pont nem pozitívumok: negatívként sem jellemezném ezt a körülményt, de úgy érzem, hogy pontosan ezek miatt marad meg a "Pareidolia" egynek az ezerszámra kijövő anyagok között és fogalmam sincs, hogy ezek a dalok miféle érzelmi kötődést válthatnának ki 2020-ban egy magyar zenehallgatóban.

A korong profizmusát megkérdőjelezni valóban ostobaság lenne: ahogy említettem, tökéletesen lekerekített, kiválóan megdörrenő lemez ez, a zenekar pedig érezhetően figyel a nemzetközileg sikeres metalelőadók dalaira, megoldásaira. Talán túlságosan is érezhetően. Egyszer egy ismerősöm fogalmazta azt meg, hogy egy bizonyos életkor után rendkívül frusztráló lehet új albumokat és bandákat hallgatni, mivel több évtizedes múlttal már kapásból tudjuk sorolni a (fogalmazzunk így) bekúszó hatásokat.

Talán kevesen emlékszünk már a kilencvenes évek második felének egyik legizgalmasabb amerikai rock/metal bandájára, mely egyébként a mai napig működik: a Filter első két lemeze, de főleg az 1999-es "Title Of Record" kiválóan sikerült. Dallamos, nehezen besorolható, félig post-grunge, félig indusztriális, némi elektronikával is megspékelt rockanyag volt ez, máig frissnek ható szerzeményekkel. 

Aztán itt van az elmúlt 10-15 év francia üdvöskéje, a Gojira, illetve a szintén amerikai art-metal veterán, a Tool, no meg a tévesen a nu metal trendhez sorolt, álmodozós, pszichedelikus Deftones. Ezeknek a csapatoknak a dallamai, témái, sőt, konkrét hangszerelési és dalszerzői megoldásai sorra visszaköszönnek a Mad Robots albumán és egy idő után számomra ez már kezdett kényelmetlenné válni. A Colors refrénje és vokálja egy az egyben Chino Morenót juttatja az eszünkbe, több tételben (példa erre az N°s) a Gojira kétlábdobbal támadó gitárriffje ugrik be.

Ahogy a végére értem a lemeznek, nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy egy kiváló, tehetséges tanuló leckefelmondását hallottam: a diák tökéletesen ismeri a tananyagot, kívülről fújja annak minden részletét, csak éppen az önálló gondolatok, meglátások hiányoznak. Sok minden van itt, de pont azt hiányoltam, ami miatt számomra érdekes lehetne a dolog: mit gondol a négy budapesti zenész itt és most rólunk, a világról. 

Ezért sem kerülhető meg az angol nyelvű előadás kérdésköre. Egy magyar banda számára két érvényesülési lehetőség áll fenn: vagy magyar dalokkal, magyar közönség számára énekelnek, így építve ki érzelmi azonosulást vagy pedig már a kezdetektől a külföldet célozzák be. Érzésem szerint a Mad Robots két szék között a padlón landolt: a "Pareidolia" semmiféle kapcsolatot nem épít ki a magyar rockrajongókkal, tulajdonképpen valóban olyan a dolog, mintha egy dél-kaliforniai együttes produkcióját hallgatnánk, mondjuk 2007-ből. 

Ha viszont az amerikai vagy nyugat-európai piac a cél, akkor nem homokot kell vinni a Szaharába: xmillió ugyanilyen formáció próbál boldogulni az USA-ban vagy az Egyesült Királyságban, érthetően sokkal nagyobb helyismerettel és helyzeti előnnyel indulva. Van ott már elég ilyen csapat, nem hiszem, hogy Magyarországról kellene importálniuk hasonló zenéket. A "Pareidolia" korongot tipikus zsánerlemeznek érzem: profi zenészek profi produkciója ez, de valahogy lélek és önálló karakter nélkül. 

7/10