Az amerikai Lamb Of God azon bandák között van, melyeket jó eséllyel senkinek nem kell bemutatni. Aki valamennyire benne van a műfajban, legalább mainstream-szinten, az már egész biztosan hallott legalább egy dalt tőlük. Számomra pont ebben van a varázsuk is. Ugyan már jó pár éve a felső ligában foglalnak helyet, mégis végig sikerült megőrizniük az identitásukat. Zenéjük végig egyből beazonosítható és kompromisszummentes maradt, és a frontember, Randy Blythe orgánuma is ezer közül felismerhető.
Valahol meglepő, hogy húsz évnek kellett eltelnie az első azonos című albumig. Ilyenkor az ember mindig az várja, hogy az adott gárda ezzel a lemezzel definiálja önmagát. Hogy ez megtörtént-e? Nos.... Jómagam a 2012-es "Resolution" óta követem őket aktívan. Előtte is hallgatgattam a zenéjüket, de valamiért akkorra jutottam el addig, hogy behatóbban is ismerni szeretném ezt a csapatot. Tetszett, amit csinálnak, de különösebben nagy hullámokat nem indított meg bennem, valamiért mégis úgy éreztem, hogy egyszerűen mélyebben bele kell mennem a világukba.
Végigmenve az életművükön elég hamar kirajzolódott bennem, hogy miben rejlik az igazi LOG-varázs. Emiatt úgy döntöttem, hogy az összes eddigi album tükrében fogom értékelni a "Lamb Of God" korongot. Túlzottan megúszós lenne az utolsó egy-két album alapján véleményt mondani.
A sort a második klipes nóta, a Memento Mori nyitja. Őszinte leszek, az elmúlt közel két hónapban ezt a dalt hallgattam a legtöbbet. Nem csak a lemezről, hanem úgy de facto mint zenét. Lassú, dallamos indítás, visszafogott dallamos énekkel, kísérteties "Wake up, wake up" suttogással, majd jön a blast és megszületik az egyik legbrutálisabb tétel, melyet valaha megírt a csapat. Csillagos ötös nyitás. Következik az elsőként bemutatott dal, a Checkmate. Ez egy valamivel hagyományosabb LOG-tétel. Kicsit az "Ashes Of The Wake" korszakot idézi. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy vokál terén az egyik legdurvább ez a nóta. Nem mondom, hogy Randy-ből death metal énekes lett, de határozottan többször villantja meg mélyebb hörgéseit is.
A 2015-ös "VII: Sturm Und Drang" nyomát követve most sem maradunk vendégek nélkül. Egyfelől itt van nekünk mindenki kedvenc Jamey Jasta-ja a Poison Dream című dalban. Ezúttal nem igazán az ordításra fektette a hangsúlyt, sokkal inkább a rappelési képességeit vette elő, és azt kell mondjam, kifejezetten jól áll a dal hangulatának. A második szereplő egy igazi thrash metal ikon. A Testament összetéveszthetetlen hangú énekese, Chuck Billy, a Routes-ban. Ehhez passzolóan egy erősen thrashes dalt kapunk, melyre idáig talán csak a 2006-os "Sacrament" albumon volt példa időnként.
Két dalt szeretnék még mindenképpen megemlíteni. Az egyik a kifejezetten szokatlanra sikerült Ressurection Man. Sokadik hallgatásra annyira nem is fura, viszont elsőre ez a kimért, már-már belassult tempó, melyet a dal diktál azoknak minimum meglepő lesz, akik csak az olyan dalokat ismerik a csapattól mint a Redneck vagy Ruin.
A másik ilyen a záró On The Hook. Emberek, ez a nóta valami élképesztően jó. Nyomokban megidézi a "Sacrament" nyitót tételét, a Walk With Me In Hell-t, de másolatról szó sincs. Sőt, az albumot nyitó Memento Mori-val egymás mellé rakva egy gyönyörű ívet ír le a lemez. Sok mindent vártam ezekről a srácoktól, de pont ezt nem.
Egy elég komoly változás borzolta fel a kedélyeket a közelmúltban a csapata rajongói között. Ez pedig a dobos Chris Adler távozása. Ebbe nem fogok mélyebben belemenni, inkább arról ejtenék pár szót, hogy az új srác, Arturo Cruz mennyire jól passzol a gárda soraiba. Kicsit tájékozottabb deathcore-rajongóknak ismerősen csenghet a neve. A fazon kisebb kihagyásokkal, de 2008 óta a Winds Of Plague sorait erősíti, illetve pár évet a Prongban is eltöltött. Játéka, bár nem annyira egyedi és felismerhető, mint Adleré, de agresszivitása remekül passzol az albumhoz. Kíváncsian várom, hogy hosszabb távon képes lesz-e megvetni a lábát a LOG-ban, de az előjelek biztatóak.
Szokás a LOG-nál főleg az énekest és a dobost kiemelni, de nagyon ritkán esik szó a gitáros duónkról. Mark Morton nemrégiben szólólemezzel jelentkezett, mely egyébként tényleg remekül sikerült, még ha helyenként kicsit Lamb Of God-reszlinek is tűnik. Ezúttal sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a hosszabb, kiszámoltabb riffekre, erre egyébként a Ressurecting Man egy kiváló példa, de a New Colossal Hate is ide sorolható.
A páros másik fele Chris Adler tesója, Willie. Tökéletes kiegészítése Mark játékának. Húsz éve betonstabil és megbízható. Ráadásul a fazon mozgása játék közben is már-már védjegye a bandának. Ilyen baseball sapkás headbangelést még nem láttál. John Campbell tagadhatatlanul a színtér egyik legjobb basszerosa. Olyan stabil lábat biztosít a zenének, hogy az elképesztő, és valahogy nem fog rajta az idő sem. Ami pluszban szimpatikus, hogy most remekül kiemelték a játékát. Végig jelen van, ami már nagyon hiányzott.
A "Lamb Of God" kétségtelenül egy remek album lett, viszont nem hibátlan. Egyrészt rövid, nem egész 45 perc. Ez elsőre nem tűnhet kevésnek, viszont egy-két belassulást leszámítva végig darálás, és így elég hamar el is megy az ember mellett. Kicsit több kimért dal kellett volna.
Másrészt kevésbé változatosnak érzem, mint tulajdonképpen bármelyik korábbi albumukat. Oké, van thrash dal, dallam, kicsi rapbetét, stb..., de összességében mégis kicsit egyhangúnak érzem. A LOG nem váltotta meg a világot, pusztán tett egy újabb lépést abba az irányba, melyet korábban már elkezdtek, körülbelül a 2009-es "Wrath" albummal. Sokat fogom még hallgatni a jövőben, de nem avatok új kedvencet, az továbbra is az "As The Palaces Burn" marad, talán majd legközelebb.
8/10
Fotó: Travis Shinn
