Most azt játszom, hogy minden előzetes információ nélkül elindítom a Falconer zenekar legújabb lemezét, s Hercule Poirot módszerét alapul véve, a kis szürke agysejtek segítségével megpróbálom megrajzolni az együttes profilját. Mi történhet? Legfeljebb mellélövök néhány ponton. Még a nagy detektív is tévedett néhány következtetésében, bár az igaz, hogy rendszerint a regény vagy film végén bámulatosan rekonstruálta a történéseket és leleplezte az elkövetőket. Hasonló tettekre készülök most magam is.

Kings and Queens az első szám címe. Nagyívű, epikus gitárszólamok uralják a terepet, az máris biztos, hogy két gitár, basszus, dob, ének a felállás. Megérkezik az énekes is. Kissé jellegtelen hangszín, nem az a karizmatikus, erőteljes torok, inkább a finomabb megoldások embere. A zene gyökereiben eléggé régi vágású, de van annyi modern elem, hogy semmiképpen nem lehetnek a srácok 30 fölött. Úgy képzelem, hogy rövid hajú, sármos huszonévesek, akik nagyon szeretik a Hammerfall/Stratovarius féle dallamos metalt.

A második nóta, a Desert Dreams úgy megy át a harmadikba (Redeem And Repent), hogy alig venni észre a különbségeket. Az énekes meglepő témaváltásai azokat a történetmesélő, királyi énekmondókat idézik, akik nagy vehemenciával voltak képesek szórakoztatni a korabeli főurakat és a városok főterén összegyűlt lakosságot. Azonban a nagy vehemencia nem takar akkora értékeket, mint elsőre gondolnánk, mert a zenei megoldások – minden változatosság ellenére – eléggé sablonosak.

A negyedik szerzemény meghökkentett nyelvezetével. Talán ógermán? Valamiféle németalföldi nyelven előadott, a progresszív rock őskorára hajazó tétel ez, a címe Bland Sump Och Dy, kicsit a Genesis első két lemezét idézi, és a Fool’s Crusade is ezt a megérzésemet erősíti, ugyanakkor furcsa ötvözet ez, mert az énekmegoldások a fenti időszakot és műfajt, míg a banda zakatolása a ’80-as/’90-es évek heavy metal harcosait juttatják eszembe. Még a Manowar sem lenne túl távoli párhuzam, ha csak a gitárdallamok hullámzását, a csatába vonuló hadakat megrajzoló hangképeket nézem/hallom.

Az énekmegoldások azonban soha nem mennek át a Running Wild/Manowar világába, nincs meg bennük a falkavezér ősereje, nem falakat kívánnak ostromolni, megelégszenek a középkori virágénekek hangulatával. A Falconer tehát egy olyan mai, modern metal csapat, mely a középkor hangulatát ülteti át dallamos metal környezetbe, s meghinti ezt egy csipetnyi progresszivitással, hogy mégse legyen túlságosan könnyen behatárolható a produkció.

Ha azt nézzük, hogy a csapat neve Falconer, és vesszük a zenekar királyi udvarokra jellemző megszólalását, akkor némi felülvizsgálat után be kell látnunk, nem lehetnek ezek a srácok sármos, rövid hajú, egyenpólóban feszítő legénykék, mert ehhez a zenéhez egy szakállas, lenőtt hajakkal rendelkező, szőrbe-bőrbe, magas csizmákba bújtatott korhű társulat illik. Azt hiszem továbbá, hogy ez a lemez a debütálásuk, és nem lehetnek régebb óta együtt 4-5 évnél.

A származási hely megtippelésével kissé bajban vagyok. Az Egyesült Államokat, Ausztráliát, és Ázsiát kizárnám. Egészen biztosan Európa, mégpedig Észak-Európa lesz a Falconer hazája. Az angol kiejtés alapján a szigetországot is félretenném, mint lehetséges bázist, de még mindig lehet valamelyik skandináv ország vagy Németország, esetleg Belgium vagy Hollandia. A végső tippem Svédország, mivel ott nagyon erős a retro-zenékhez való kötődés, és az angolszász muzsikák kedvelése az utóbbi időkben egyre magasabb fokozatot ért el.

Tehát a Falconer egy fiatalokból álló, pályája elején lévő, szinte még kezdő zenekar, Svédországból (vagy valamelyik skandináv országból), akik ugyanolyan szívesen hallgatják a Jethro Tull vagy a King Crimson lemezeit, mint az Iron Maiden, a Blind Guardian, vagy a Saxon felvételeit a nyolcvanas évekből.

Ennyi lett volna a látatlanban történő eszmefuttatás, most pedig lássuk röviden a tényeket, vagyis nézzük meg, mennyire működik hatékonyan a Poirot-módszer heavy metal nagylemezek hanganyagának elemzésekor:

A Falconer valóban svéd csapat, ennyiben telitalálat volt az okfejtés, a többi azonban sajnálatomra messze áll a valóságtól. A zenekar tagjai már 2001-ben elkészítették bemutatkozó albumukat, s ebben az évben már a kilencedik nagylemezükhöz érkeztek el, így nem nevezhetők sem zöldfülű kezdőknek, sem huszonéves srácoknak. A szakállak még úgy ahogy rendben is vannak, de a lovagi öltözet, a lobogó hajfürtök már felejtősek…

Most akkor hogy van ez az egész? Az Agatha Christie-regényekben minden olyan egyszerűen megy… Mindegy most már. Akárhogy is nézzük, ez nem egy világrengető nagylemez, néhány hatásos gitárszólót, valamint az énekes meghökkentően szép,  tiszta intonációit leszámítva inkább a kellemesen átlagos kategória.

 7/10

Fotó: Rickard Monéus