A legszomorúbb pillanat, melyet egyben a legkínosabb is végignézni, amikor egy kiöregedett, egykor klasszis, a pályája zenitjén bőven túl levő bokszoló a kötelek közé lép egy fiatal, sikerre kiéhezett öklöző ellen. A cél ilyenkor természetesen már nem a győzelem, hanem a meccsért (és a biztos vereségért) bezsebelhető valamennyi tiszteletdíj, mely az egykori bajnok életének ebben a fázisában mindig jól jön.

A gond az, hogy az ilyen megalázó mérkőzések akár úgy bele is éghetnek a nézők és rajongók retinájába, hogy az visszamenőleges teszi érvénytelenné a sportoló egész dicsőséges pályafutását. Ez volt az érzésem, amikor a finn Ensiferum legújabb lemezét hallgattam meg, mely a Metal Blade gondozásában július 10-én jelent meg "Thalassic" címmel. A görög szó vízit jelent, azaz mindent, ami a vízzel, folyókkal, tengerekkel, óceánokkal kapcsolatos. 

Nem nehéz kitalálni, hogy miről is szól az album: fájó kimondani, de ez az egykor szebb napokat látott finn dallamos death/folk metal csapat egy irtózatosan giccses kalózmetal korongot készített, annak minden, kellemetlenebbnél kellemetlenebb összetevőjével együtt. Nyugodtan soroljuk fel ennek az iszonyatos, tipikusan paródiaszíntérnek a legborzalmasabb előadóit (Rumahoy, Alestorm, The Privateer és a többi hasonszőrű aduász), adjunk hozzá egy kis hörgős mulatozást és meg is kaptuk a "Thalassic" albumot. Így múlik el a világ dicsősége, felebarátaim.

Az első kislemezdal címe egyben útba is igazít minket a lemez szellemi muníciójával kapcsolatban: Rum, nők, győzelem! Ihaj-csuhaj-recece! Mintha az Ensiferum a legkisebb ellenállás és egyben a fesztiválozós-sörözős-Octoberfestes közönségigény irányába menne el tudatosan: ha már lúd, legyen kövér. A kilenctételes, szűk háromnegyed órás anyag szinte száz százaléka ilyen: ezerszer hallott, álnépies dallamok, csordavokál, tilinkó-hegedű-nyenyere kombó, a kalózélet szépségeit három szóban megéneklő slágerek (kedvencem a Midsummer Magic: ej-huh-hej!)

A bevezető tétel egy instrumentális, monumentális-epikus, filmzenés intró: ezután viszont hét tőrőlmetszett giccsnóta következik és bizony nem tudunk sehová sem menekülni, mert a finnek egyetlen pillanatra sem ajándékoznak meg bennünket bármiféle ötletesebb, az öntőformától akár centiméterekkel is eltérő megoldással.

Amikor már azt hisszük, hogy itt a vég és belefulladunk a sörbe meg a hajnali danolászásba-dorbézolásba, akkor zárásként érkezik a Cold Northland és egy pillanatra úgy érezhetjük magunkat, mint a fuldokló, akit hirtelen egy segítő kéz emel ki a habokból és sikerül levegőt kapnia.

Igen, ez a dal visszakanyarodik a "From Afar" és az azt megelőző stúdióanyagok világához: a nóta erejéig helyrekerül a lelkivilágunk és jólesően tudunk belesüppedni a giccsmentes északi metalba. De sajnos ez a szám nagyon későn érkezik és teljesen ki is lóg az egész korongról (pozitív értelemben persze). 

Egyébként rendkívül szomorú, hogy ma a metal legjobban futó bandái a paródia- vagy vicc-zenekarok: lásd a Steel Panther műmájerkedését vagy a teljes idióta kalózmetal színteret, meg a Koorpiklaani-féle jöttünk-láttunk-ittunk hozzáállást. Ez jórészt azt jelzi, hogy maguk a rajongók sem igazán kíváncsiak már a komolyabb lélegzetvételű produkciókra, mert hálásabb kiröhögni az egészet, mint energiát fektetni bele. 

Ezt ismerte fel az Ensiferum és egyszerűen beállt abba a sorba, ahol még osztanak némi elemózsiát. Tényleg elszomorító a dolog: a finnek érzésem szerint tudatosan megcéloztak egy olyan igényt, melynek teljesítése után már nem igazán van visszaút a komolyan vehető bandák ligájába. 

5,5/10

Fotó: Vesa Ranta