Március elején jelent meg a debreceni instrumentális progresszív rockzenét játszó Ghost Toast negyedik nagylemeze "Shape Without Form" címmel a finn Inverse Records gondozásában: fogalmam sincs, hogy miért parkolt nálam az album, de végre sikerült időt szánnom rá. Ismerem őket, 2017-es korongjukról ITT írtam kritikát, éppen ezért kíváncsi voltam, hogy mi történt és változott zenéjükben az elmúlt három év során. Röviden: vannak apró változások, de az alapkoncepció maradt.

A Ghost Toast tulajdonképpen ugyanazon a zenei csapásirányon halad előre már a kezdetektől fogva: ének nélküli, modern progresszív rock/metal, agyas riffek és gitárjáték, ambient-jellegű szintetizátoros/sampleres betétek, világzenei elemek és narráció használata, valamint a mögöttes háttérvilág, az inspiráció gyakran filmekből és irodalmi vonatkozásokból ered. 

Mindezekből azonnal világossá válhat bárki számára, hogy ez a muzsika nem azonnal hat: figyelni kell rá, időt kell neki adni és nem igazán lehet háttérzeneként hallgatni. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy erővel kellene rávenni magunkat a befogadására: ha kellően ráhangolódunk az atmoszférára, akkor hamar azon vehetjük észre magunkat, hogy komplett zenei utazásra visz minket a debreceni banda. A Ghost Toast jellemzője, hogy minden daluk egy-egy külön rockszvitként is értelmezhető, mert mindegyiknek van íve, szerkezete és tart valahonnan valahová.

A fenti bekezdésben felsorolt összetevők aránya a "Shape Without Form" esetében most számomra kellemesebben alakult: mind a világzenei vonal, mind pedig a filmes jelenetek szövegmondása, beszúrt narrációja kevesebb lett. Ezeket negatívumként említettem előző korongjuk kritikájában és máig fenntartom az ott leírtakat: elcsépelt és giccses az egyik, felesleges és hangulatból kizökkentő a másik megoldás.

Szerencsére a Ghost Toast spórolósabban bánt ezekkel, ráadásul sokkal erőteljesebben éltek a metalriffekkel is, így sokkal kompaktabb, élesebb, harapósabb lett az új anyag. Ez a játékhosszban is megmutatkozik: hét tételt kapunk itt bő háromnegyed órában, mely pontosan az a keret, mely maximálisan leköti a figyelmünket.

A filmzenék által ihletett, zongorás intróval induló, majd korrekt zúzássá alakuló Frankenstein's után a korong egyik legerősebb tétele, a komplett zenei utazásra hívó Eclipse következik. A keretes dalszerkezet kezdő- és zárórészében a metal súlyosabb, progresszívabb riffelése viszi a prímet, míg a középrészen egy zongorás-dzsesszes betétet kapunk. Az ezt követő Y13 című tétel utal vissza talán legerősebben a 2017-es lemezre: ismét egy sci-fi filmből származó hangminta-narráció, szimfonikus elemek, epikus-utaztatós hangszerelés elegye ez a nóta.

Az kétségtelen, hogy le kell vetkőznünk a hagyományos rockrajongói zenehallgatási szokásainkat: a Ghost Toast folyamatosan, tudatosan töri meg ezeket a konvenciókat és szándékosan vált folyamatosan témákat, hangulatokat minden dalában. De pontosan ezzel éri el azt, hogy rákényszerít bennünket az odafigyelésre: szinte önálló történeteket mesél el a csapat az összes szerzeményében. Kétségtelen az, hogy amikor egy-egy riff kifutását várnánk, ez kizökkenthet bennünket a groove húzásának élvezetéből, de ezt bőven kárpótolja a zenei utazás és az atmoszféra megléte.

Számomra talán egyetlen tétel lóg ki az albumról, ez pedig a Hunt For Life: a dal Jón Thoroddsen izlandi zeneszerző dalának feldolgozása, melyhez egy Kelly Jenny nevű YouTube-előadó éneksávjait ragasztották oda. A reggae-dub ütemek furcsán ülnek itt: a kvázi-vokál pedig a zenekar történetében először funkcionál énekként, de jobban örültem volna, ha ez másként, máshogyan történik meg.

Mint mindig, most is számtalanszor felmerült bennem a lemez hallgatása közben, hogy mennyire izgalmas lenne valódi énekessel felvett, a dalokba szervesen illeszkedő énektémákkal találkozni a debreceni bandánál. Ezt leginkább a Follow című, erősen Thy Catafalque-hangulatot árasztó nótában éreztem. Tudom, hogy a Ghost Toast koncepciója sziklaszilárd és rendkívül tudatos: ragaszkodnak az eredeti elképzeléseikhez, azaz a kísérletezős, instrumentális progresszív rockzenéhez, de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy itt valami átkozottul nagy ziccert hagy ki folyamatosan a csapat.

Természetesen ebben a stílusban eleve anakronizmus a népszerűség vagy éppen a nagyobb célközönség elérése, de érzésem szerint az instrumentális megközelítés rendkívül leszűkíti az együttes érvényesülési lehetőségeit. Nagyon kíváncsi lennék, hogyan dörrenne meg egy énekessel a Ghost Toast egészen egyedi világa: a narrációk és filmes hangminták rendszeres használata mintha azt sugallná, hogy maga a zenekar is érzi ennek szerepét és talán hiányát is.

Mindezektől függetlenül a "Shape Without Form" kiváló anyag: erősebbnek, ütősebbnek érzem, mint 2007-es elődjét, riffcentrikusabb, kompaktabb, miközben a hangulat és a pszichedelikus megközelítés semmit sem vesztett az erejéből. Erősen ajánlott minden nyitott szívű és fülű rockrajongónak.

8,5/10