Amikor egy rock/metal rajongó azt kapja feladatul, hogy állítsa össze a húsz kedvenc albumát, akkor, bár a feladat fejben könnyűnek tűnik, de egy kisebb összegben merek fogadni, hogy szinte senkinek nem menne csípőből. Én is alaposan megszenvedtem a sajátommal, több különböző verzió is született, és ugyan voltak áthallások, de amikor egy alapvetően extrém metal műfajokon szocializálódott ember rájön, hogy nagyjából minden stílusból tud lőni legalább egy albumot, mely felfér a listájára, akkor az a tökéletes ízlésanarchia. Én most mégis megpróbálok rendet tenni, íme az én Top20-as kedvenc metalalbumom.

Előzetesen annyit, hogy bár a listát túlnyomó többségében a death/black/thrash háromszög fogja dominálni, azért igyekeztem annyira színesre alakítani, mint amilyen színes az mp4-emen a számsorrend. Szóval ne tessék vasvillát ragadni, ha egy Marduk és Septicflesh között valahol felbukkan a Katatonia. Továbbá a lista az elmúlt 14 évben kialakult zenei ízlésemet fogja tükrözni, úgyhogy gyerekkorba merengős anekdotázás nem lesz. Na, akkor lássuk! 

20. Avatar - Hail The Apocalypse (2014) 

Aki ismer, az tudja, hogy engem svéd metallal kilóra lehet megvenni. Az Avatar egy olyan foltja a színtérnek, melyhez ugyan szükség van nyitottságra, de ha kellő türelemmel állunk hozzá, azt nagyon meghálálja. A kezdetben leginkább dallamos death metalként aposztrofálható csapat mára egy nagyon különleges nu/prog/death fúzióval házal, és teszi ezt olyan hatásosan, hogy embert próbáló feladat lenne pusztán néhány dalt kiemelni az utolsó négy albumról. Számomra mégis a 2014-es "Hail The Apocalypse" marad az örök kedvenc tőlük. Változatos, húzós, összetett dalok, Johannes Eckerström éneke meg egyszer biztosan viszonyítási alap lesz a jövő metalnemzedékei számára. Erre tökéletes szemléltetés a lemez slágere, a koncertkedvenc Bloody Angel, ezt lejjebb meg is hallgathatod. 

19. Anaal Nathrakh - The Whole Of The Law (2016)

Sokak számára hallgathatatlan a brit Anaal Nathrakh zenéje, számomra szerelem volt az első hangjegytől, a 2016-os "The Whole Of The Law" meg kétszer is megvan, mert sajnos az elsőt sikerült konkrétan rongyosra hallgatnom (ennyit a CD-k strapabíróságáról ...). Van valami perverz sármja annak, ahogy ez a két angol keveri a grindcore-t, a black metalt és az indusztriális metalt. Tény, a zene legtöbbször elsőre csak egy statikus zajnak tűnik, az ének meg kevés kivételtől eltekintve egy artikulálatlan őrjöngés (Facebookon konkrét csoport létezik az eredeti dalszövegek felkutatására), de az összkép mégis annyira harmonikus és okosan kitalált, hogy kellően elvetemült ízléssel lehetetlen nem szeretni. Havonta többször előkerül ez a lemez nálam, remek ideglevezető egy hosszú nap után vagy előtt. 

18. Benighted - Necrobreed (2017) 

Az elmúlt három év egyik legkomolyabb felfedezettje a francia Benighted volt számomra. Bár a nevük korábbról már csengett, semmit nem mozgatott meg bennem, a borítók még annyira sem. Tizenkettő egy tucat death/grind csapatnak tűntek. Aztán valamiért úgy döntöttem, hogy kapnak egy esélyt. Emberek, azóta körülbelül tízszer mentem végig a komplett diszkográfián, és még egy párszor ez meg is fog történni a jövőben. A 2017-es "Necrobreed" olyan erővel tarolt le, hogy egy csapásra az egyik abszolút kedvenc death metal albumommá vált, a Benighted meg az egyik kedvenc death bandámmá. Nehéz lenne pár szóban összefoglalni, hogy mi az, ami ennyire megütött, de ha csak címszavakban gondolkozunk: súlyos, könyörtelen, változatos, tömör, tömény, multinacionális aprítás. A Forgive Me Father meg az egyik legjobb extrém metal dal, melyet valaha írtak!

17. Blood Of Serpents - Sulphur Sovereign (2018) 

Ritka, hogy pusztán egy zenekari fotó elég ahhoz, hogy hallani akarjam az adott csapatot. Pedig a svéd Blood Of Serpents-nél ez a helyzet állt elő. A már külső jegyeikben is főleg a Mardukra emlékeztető gárda nagyjából a második meghallgatott dal után visszafordíthatatlanul beékelte magát a kedvenceim közé. Tulajdonképen szimpla, kompromisszummentes black metalról van szó, de abból is a legjobbak között a helyük. Bár még csak két albumuk van, a 2014-es "Black Dawn" és jelen helyezett, a 2018-as "Sulphur Sovereign", de már most simán élligás a produkció. Hogy miért a második album került ide? A két album között volt egy énekescsere. Rodney Gutierrez-Cortez is egy abszolút tehetséges figura, a "Black Dawn" énektémái remekek, viszont a helyére érkező Thomas Clifford egy igazi vadállat. Vele az élen tényleg olyan a végeredmény, mely a legjobb black metal hagyományokat jellemzi. Ezt az albumot nagyjából két hetente veszem elő, és olyankor napokig tudom hallgatni. 

16. Slayer - God Hates Us All (2001) 

Szerintem ha metalról van szó és azt mondod valakinek, hogy Slayer, akkor kevesen lesznek, akik ne tudnák, csípőből, hogy kikről van szó. Eleve ott indul a sztori, hogy a világ egyik legismertebb gitárriffje a Raining Blood című dalé. Én most mégis más irányba indulok, mert ugyan a listát tízszer meg lehetne tölteni részemről a klasszikus korszak albumaival, de számomra mégis a 2001-es "God Hates Us All" az az album, ahol totális rajongóvá váltam. Ugyan koromból fakadóan én már csak később ismertem meg ezt a lemezt, a gimi elején, de emlékszem, hogy olyan hatást gyakorolt rám, mint azóta csak nagyon kevés thrash metal album. Paul Bostaph meg szinte egyből az egyik kedvenc dobosommá vált. Az olyan örök érvényű dalokkal, mint a Threshold, a Disciple, a War Zone és a Bloodline teljesen magabiztosan tudom kijelenteni, hogy ez az abszolút kedvenc Slayer-albumom, és az egyik legjobb thrash album, melyet valaha elkészítettek. 

15. Iron Maiden - Iron Maiden (1980) 

Nálam itt indult minden. Nem mondanám, hogy az első metalalbum volt, melyet hallottam, de az első olyan volt, amire tényleg felkaptam a fejem. A nyitó Prowler mai napig az egyik kedvenc Maiden-dalom, a Transsylvania évekig volt a csengőhangom, az Iron Maiden még most is sokszor napindító nálam. Hogy lehet, hogy ennyi szépet meg jót mondok, és csak a tizenötödik? Nos, mert annyira azért nem tartom jónak, hogy előrébb tegyem, még Maiden-mércével sem tartom kiemelkedőnek. Viszont a zenei ízlésemre és önmagam definiálásra felbecsülhetetlen hatást tett tiniként. És bárki bármit mond, Paul Di'Anno egy remek énekes, lehet, hogy nem Bruce Dickinson, de karakteres és egyedi, pont mint maga az Iron Maiden. 

14. Dawn Of Ashes - Theophany (2016) 

Kicsit undergroundabb vizekre evezünk. Aki ismer, az tudja, hogy bár nem vagyok megveszekedett klubokba járó, táncos lábú gót metalos, de kifejezetten jól tudok rezonálni bizonyos indusztriális metal előadókra. Ennek egy remek példája az amerikai Dawn Of Ashes. Tulajdonképen bármelyik albumuk idekerülhetett volna, ám a "Theophany" korongban megvan az a bizonyos plusz, mely miatt nekem ez az abszolút kedvencem. Ugyan a 2010-es "Genocide Chapters"-nél már próbálkoztak a black metal behozásával, de igazán itt értek vele a csúcsra. Egy közel hibátlan fúzió, amit ugyan szokni kell - amennyiben keményvonalas Mayhem-rajongó vagy, nos, ez nem a te lemezed lesz - de ha kellőképpen vevő vagy az extrém kombinációkra, ezt imádni fogod. Csak néhány dal amit tényleg értelmes kiemelni: Enter The Vortex, Stillborn Defect, Equilibrium. 

13. Wednesday 13 - Skeletons (2008) 

A Wednesday 13 rajongásom nem most kezdődött, hanem valamikor a Murderdolls első albumánál ("Beyond the Valley of the Murderdolls").Tudjátok, a Slipknotból ismert Joey Jordison horror punk bandájáról van szó, mely inkább egy projekt volt, de kinőhetett belőle az ott énekesként megjelenő Wednesday 13 szólóbandája. Ez is ugyanazt a nyomvonalat követte, viszont sokkal inkább volt horrorfilm referencia-centrikus. Ez tartott 2008-ig, amikor is valami eltört főhősünkben, és egy lényegesen metalosabb, sötétebb, agresszívabb albummal jelentkezett, mely egycsapásra kedvencemmé vált. A "Skeletons" egy pokolian őszinte, zsigeri reakció olyan emberi problémákra, mint a hamis, kétszínű barátok (With Friends Like These..), a múltban elkövetett, eltitkolt bűnök, hibák (Skeletons), tönkrement párkapcsolatok, melyek nagyon rossz véget értek (From Here To The Hearse), és sok egyéb, persze horrort is kapunk (Scream, Baby, Scream; All American Massacre). Ha egy kicsit több kell mint a Misfits, de még nem bírod a death metalt, akkor Wednesday-t neked találták ki! 

12. Combichrist - Today We Are All Demons (2009) 

A lista kakukktojása, mely csak nagy jó indulattal nevezhető metalnak, de én imádom. Aki nem ismerné, a Combichrist egy amerikai-norvég aggrotech, indusztriális metal csapat, mely szűkebb körökben ismert, és komolyabb népszerűségre az elmúlt pár évben tettek szert. Ha csak egy albumot kell kiemelnem tőlük, az a 2009-es "Today We Are All Demons". Egyúttal ez az abszolút kedvenc tisztán indusztriális anyagom. Változatos, berántó erejű, és kifejezetten fülbemászó helyenként. A lemez abszolút csúcspontja a beszédes című Sent To Destroy, de az olyan dalokkal, mint a Kickstart The Fight, a The Kill V2, vagy az All Pain Is Gone nehéz lenne azt mondani, hogy "hallottam rajta egy két dalt, ami tetszett". Egyedi ipari hangulat, egy megvadult futószalag, mely öntudatra ébredt. Ennyire jól még nem esett, hogy beletapostak a földbe. 

11. Deprived Of Salvation - Destination : Decay

Erről csak egy pár szóban, mert készült már egy kimerítő cikkünk róla, melyet ITT találsz. Ritkán kapom fel a fejem hazai extrém bandára, utoljára ilyen a Kill With Hate, Gutted, Angerseed trió volt, viszont itt valami olyat kaptam, amit hazai bandától még soha. Egy tökéletes nyomkövetést, mely remekül követi a klasszikus és új old school death csapatok által kitaposott ösvényt, semmi új, csak a már meglévőnek a hibátlan használata, és végre hazai!

10. Ministry - The Mind Is A Terrible Thing To  Taste (1989) 

Ismeritek az érzést, amikor a semmiből úgy beránt egy zenekar, hogy egyszerűen nem tudtok szabadulni tőle? Na, nálam a Ministry pont ilyen. A semmiből jöttek és azóta képtelen vagyok leállni a hallgatásukkal. Al Jourgensen és csapata a '80-as, '90-es években valami olyat alkotott, amiből egy teljesen új irányzat fejlődött ki. Olyan csapatoknak taposták ki az utat, mint a Fear Factory, a Skinny Puppy, és sok egyéb indusztriális metal banda. 

Sok Ministry-album felkerülhetett volna a listára, akkora hatást gyakoroltak rám, viszont a '89-es "The Mind Is A Terrible Thing To Taste" az a lemezük, mely olyan erővel ütött meg, hogy még mindig kicsit szédülök tőle. Egy olyan indusztriális-thrash, helyenként kicsit trance egyveleg, mely nem véletlenül vállt kultalbummá. A lemez elején található Burning Inside meg vitán felül az egyik legjobb dal, melyet valaha írtak. 

9. Aeon - Aeons Black (2012)

Ha nem cseng ismerősen a svéd Aeon neve, az nem a te hibád. A csapat egy kevésbé ismert, összesen egy albumot megélt banda, a Defaced Creation romjaira épült, a tagok egy része is onnan érkezett, konkrétan a gitáros Zeb Nilsson és az énekes Tommy Dahlström. Ha nagyon körbe kéne őket határolni, akkor itt bizony a floridai death metal svédbe való átültetése történt. Tulajdonképen ilyen, ha fogod a Cannibal Corpse-ot, a Deicide-ot és kicsit a korai Hypocrisy-t, és én imádom. Már a korai albumaik is ütősek voltak, főleg a 2007-es "Rise To Dominate", de a listára mégis azért került az utolsó lemezük, a 2012-es "Aeons Black" mert ezen a ponton érett be minden téren a banda. A hangzás brutálisan erős, a dalok nagyon változatosak, a szólók bár néha kakukktojásnak tűnnek, de mégis remekül épülnek be ebbe az alapvetően ritmusközpontú túrásba, és a szövegek is pont annyira obszcének és dühösek, hogy még nem mennek át óvodás őrjöngésbe. Azon kevés bandák között vannak, melyektől még hitelesnek is érzem a hail satanozást.

8. Sodom - Persecution Mania (1987)

A német thrash metal színtér mindig is nagyon közel állt hozzám. Azt, amit soha nem találtam meg például a Metallicában vagy a Megadeth-ben, azt maradéktalanul megleltem a Kreatorban vagy a Sodomban. Előbbi nevével még fogtok találkozni a listán. Most pedig beszéljünk arról, hogy miért éppen a Sodom, és mért éppen a '87-es "Persecution Mania". Nos, a válasz egyszerű, két dalcím rejti: Nuclear Winter, Christ Passion. Ezt a két dalt hallottam először tőlük és nagyjából egy szénszállító vonat erejével zúgtak végig rajtam. Innentől nem volt megállás. Valami olyan megmagyarázhatatlan extrát láttam meg bennük, melynek a hatására egy időben thrash metal zenész akartam lenni. Mai napig ez az egyik legtöbbet hallgatott Sodom-album a számomra, és évek óta vadászok egy első kiadású bakelit példányra. Ez utóbbi még nem jött össze, de nem adom fel. 

7. Paradise Lost - Paradise Lost (2005) 

Egy kevésbé ismert, kevésbé elismert albuma ennek a brit kultuszbandának, és igen, tudom, hogy ide legalább a '95-ös "Draconian Times"-nak kéne kerülnie, de ha sok PL-kedvencem közül kell választanom, akkor most a 2005-ös azonos című anyaguk fog ide kerülni. Életemnek egy elég hullámzó korszakában kapott el ez a lemez, és legalább annyi keserű, mint szép emlék kötődik hozzá. A lelkiállapotom tökéletesen szinkronba tud kerülni az album hangulatával. Ráadásul az egyik legváltozatosabb, legkísérletezősebb albumuk. Van itt szomorkás, zongorás ballada a Don't Belong képében, atmoszferikus, elszállós érzelmi hullámvasút a Redshift által, erősen grunge-beütésű vadhajtás, a Spirit, és még sorolhatnám. Ragozhatom bárhova, számomra ez az a Paradise Lost-korong, melyet ugyan nem tartok a legjobbnak, de bizonyos szempontból ez áll hozzám legközelebb. 

6. Mercyful Fate - Don't Break The Oath (1984) 

Bár én viszonylag későn ismerkedtem meg a dán Mercyful Fate nevével, valamikor a kétezres évek közepén, egy kölcsönkapott CD okán, de egyből megfogott, amit hallottam. Ez a CD egy házilag összedobott válogatás volt. és konkrétan a Come To The Sabbath című dallal kezdődött. Elsőre sokkoló volt, nem igazán tudtam értelmezni, hogy mit is hallok. Elsőre valami nagyon kifacsart Iron Maiden-szerű dolognak tűnt, de valamiért mégis nagyon megfogott. Mára ugyan nem nevezném magam a csapat elkötelezett rajkongójának, de később sikerült szert tenni egy példányra a '84-es "Don't Break The Oath"- ból, melyet kifejezetten a már említett dal okán hajszoltam nagyon sokáig, és maga az album az egyik abszolút kedvencemmé vált heavy metal téren. És ha nem szólt volna közbe a járvány, akkor idén a cseh Brutal Assaulton még láthattam is volna őket...

5. Marduk - Serpent Sermon (2012) 

Ördög látja lelkem, Marduk-rajongó vagyok. Az első olyan black metal banda voltak, mely nem csak meg tudott fogni, de hosszabb távon bent is tudott tartani. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én soha nem rajongtam az ilyen true bandákért, necro-sound és társai, számomra nem attól lesz valami black metal, hogy még a 2000-es években is úgy szól mint, egy '90-es évek eleji demó. Viszont a svéd Marduk megmutatta, hogy igenis lehet könyörtelen, brutális black metalt játszani úgy is, hogy a hangzás mindig pengeéles és a zene nem ugyanabból a 4-5 panelből épül fel. Számomra az abszolút húzópontja a bandának az énekes, Mortuus. Igen, én ennek az érának vagyok az elkötelezett rajongója. A régi is nagyon tetszik, de a Legion-korszakot főleg a zene brutalitása miatt hallgatom. Ha csak egy albumot kell kiemelnem a sok kedvenc közül, az a 2012-es "Serpent Sermon" lesz. Kezdve a kegyetlenül fogós címadótól, a pusztító szélvészként őrjöngő Soul For Belial-án át, egészen a beteges hangulatú záró darabig, a World Of Blades-ig a banda legjobb dalai sorakoznak a korongon. Kiemelném még a Temple Of Decay- Damnation's Gold párost, mely szerintem a legjobban leírja ennek a svéd farkasfalkának a mentalitását. 

4. Kreator - Pleasure To Kill (1986) 

A negyedik helyen egy olyan banda kultikus albuma áll, akik gyakorlatilag pillanatok alatt a kedvenc thrash metal csapatommá váltak. Bár minden lemezüket imádom (igen, az "Endorama"-t is...), mégis, mint oly sok Kreator-rajongónak, nekem is a '86-os "Pleasure To Kill" az etalon. Most azt leszámítva, hogy milyen felbecsülhetetlen hatást gyakorolt ez a korong a kor extrém metal csapataira, thrash-rajongók egy egész nemzedékét nevelte ki. '86... egy olyan évről beszélünk amikor csak ebben a műfajban olyan albumok jelentek meg mint a "Master Of Puppets", a "Reign In Blood" vagy a Megadeth "Peace Sells...But Who's Buying?" korongja. Tulajdonképpen egy kisebb csoda, hogy ilyen szélviharban a Kreator is a csúcsra tudott törni, és le tudták tenni az asztalra az év egyik legjobb metalalbumát, mely a mai napi rengeteg bandára van hatalmas hatással. 

3. Dark Funeral - Angelus Exuro Pro Eternus (2009) 

A svéd Dark Funeral, amikor először hallottam, jött, látott, és jó pár évre mindent maga mögé utasított számomra. Ez az a fajta könyörtelen black metal, mely tisztán black metal marad elejétől a végéig. A korábban már emlegetett másik hatalmas kedvencem, a Marduk azért időről-időre súrolja a death metal határait. A Dark Funeralnak rengeteg jó albuma van, de a 2009-es "Angelus Exuro Pro Eternus" magasan kiemelkedik. Egyrészről soha ennyire jól szóló black albumot még nem hallottam, tényleg, megfelelő hangrendszerre kötve ez a lemez lerombol mindent. Másrészről ez volt az eredeti énekes, Emperor Magus Caligula utolsó albuma a csapattal. Jelzésképpen, ez a figura indította útjára a Hypocrisy-t is, az első két albumon ő volt az ügyeletes gyűlöletgép. 

2. Bloodbath - Grand Morbid Funeral (2014) 

A Bloodbath volt számomra az a csapat mindig is, amely a legjobban definiálta, hogy mi is a death metal. Brutális, könyörtelen, nyers, szorongató. A 2014-es "Grand Morbid Funeral" az a lemez, melyre már nagyon szüksége volt a globális death metal színtérnek, és véleményem szerint azóta sem sikerült felülmúlni. Megközelíteni igen, felülmúlni nem. Eredetileg Katatonia- és Opeth-tagokból állt a csapat, és mindig is egy komoly extrém szupergroupként foglaltak állást, elég csak az énekeseket végigvizslatni. Mikael Åkerfeldt, Peter Tägtgren, és most már 2014 óta Nick Holmes a Paradise Lost soraiból. És ez az, ami miatt számomra a "Grand Morbid Funeral" az, ami. Egy olyan beteg, horrorisztikus hangulata van az egész lemeznek, hogy néha tényleg kell hozzá idegrendszer, és erre Nick nagyjából zombikra emlékeztető rikácsolása csak egy plusz lapát. Az album hangzása a mai napig a kedvencem, egy közel hibátlan lemez, és minél többször hallom, annál jobban tetszik. 

1. Slipknot - IOWA (2001) 

Az örök kedvenc, az album, melyet naponta tízszer meg bírok hallgatni anélkül, hogy megunnám. Nálam itt indult minden. Igen, tudom, hogy nu metal, hogy csak maximum fűszer benne a death metal, de amikor gyerekként ezt először hallottam, akkor teljesen elájultam tőle. Tulajdonképen minden megvan ezen az albumon, ami miatt imádom a metalt és ezzel a műfajjal azonosítom magam. Legalább annyira underground, amennyire mainstream. Bár nem termelt ki annyi slágert, mint az ezt követő "Vol. 3", de az olyan dalok, mint a People=Shit, a My Plague, The Heretic Anthem vagy a Metabolic számomra egy időtlen klasszikussá tették. Ugyan a Slipknot nem vált a kedvenc bandámmá, de ez az album nekem a top. Jöhetnek a kövek, a sziklák, máglyahalál, a véleményem nem változik.