A metal a legfurcsább és leginkább hagyományőrző szeglete a könnyűzenének: talán a dzsessz ilyen még, de ennyi, nincs több. A metalban ugyanis simán lehet új (tehát nem régi nagyok által komponált és újrajátszott, hanem kortárs) zenét létrehozni harminc-negyven-ötven évvel ezelőtti együttesek stílusában. Ez máshol elképzelhetetlen, illetve csak és kizárólag poszt-modern módra, azaz a paródia vagy a retrospektív átértelmezés révén lehet ezt megtenni.

A metalban azonban folytatólagosan él tovább a hagyomány, azaz mindenki teljesen természetesnek veszi, hogy '70-es évekbeli, a Black Sabbath nyomvonalán mozgó doom metalt vagy Yes-kópia progresszív rockot játszik egy banda, de gyakorlatilag az összes stílust fel lehetne sorolni, mert senki sem lepődik meg semelyiken. Sőt, annyira híján vagyunk eredeti produkcióknak, hogy még a komolynak nevezhető szaksajtó is lihegve, Messiásként képes ajnározni teljesen kínos tribute-bandákat is (Greta Van Fleet, khmm.. ). 

Képzeljünk el egy mai popelőadót, aki Elvis Presley-nek öltözve, búgó hangon, heveny csípőrázások mellett vezetné elő aktuális slágerét, mely dallammenetről dallammenetre megegyezne mondjuk a Love Me Tender, a Hard Headed Woman vagy éppen a Too Much akkordjaival. Komolyan venni ezt egész egyszerűen lehetetlen is volna: nem véletlen, hogy például a Dread Zeppelin hasonló (ám némileg kitekert) koncepcióval komplett paródia-karriert és életművet épített fel magának az elmúlt harmincöt évben.

Mégis, a metalban sosem ér véget a múlt és tulajdonképpen még nosztalgiázni sem tudunk tisztességesen, mert nem is értjük, hogy mi a nosztalgia. Aki nosztalgiázik, az szeretettel és megbocsátón néz vissza egy olyan időszakra, a múlt egy adott periódusára, annak tárgyi, művészeti emlékeire, mely végérvényesen elmúlt. Azonban a metalrajongók szerint a hetvenes-nyolcvanas éveknek nem lett vége, azaz huszonévesen '80-as évek eleji NWOBHM-féle másodvonalas heavy metalt játszani csíkos sztreccsnadrágban, izompólóban és Bundesliga-frizurában tök menő és trendi.

Nem akarjuk elereszteni ezt az egészet: ahhoz egyszerűen túlságosan szeretjük és túlságosan jók ezek a zenék. Nincs is ezzel semmi gond, ha a régi nagyokat hallgatjuk (még szép!), de annak viszont tényleg alig van értelme, ha az általuk harminc-negyven évvel ezelőtt kitalált módszerek szerint próbálunk újat létrehozni.

A budapesti Deprived Of Salvation kiválasztott érája a nyolcvanas évek legvége, a kilencvenes évek első harmada, nevezetesen a stockholmi Sunlight Stúdióban kifejlesztett láncfűrésszerű gitárhangzás, azaz a régisulis svéd death metal aranykora. Az egész ötlet, a banda, illetve maga a február 17-én megjelent debütalbum, a "Destination: Decay" bevallottan tiszteletadás és szerelemprojekt: egy erősre sikeredett buli közbeni-utáni kevésbé józan ötletelés eredménye. 

A jelen anyagot egy tavaly november végén kiadott háromszámos EP előzte meg, melynek minden tétele rákerült a debütalbumra is: az instrumentális intrót nem számolva tíz teljes, egyenként három perc körüli velős, kimért tekerés található itt, azaz semmi sincs túlgondolva vagy túljátszva, semmi extra összetevőt nem kevert hozzá a legénység a harminc évvel ezelőtti recepthez. A már említett gitárhangzás, no meg a frontember pincemély, agresszív hörgése uralja a teljes korongot.

Aki ismeri, esetleg meg is élte a szóban forgó időszakot és revelációként hatott rá a Dismember, az Unleashed vagy éppen a később más irányt vett Entombed munkássága, azt nagy, sőt tulajdonképpen semmilyen meglepetés nem fogja érni. A gitár megszólalása olyannyira átható, a riffek annyira jellegzetesek, hogy szinte régi barátként, ismeretlen ismerősként fogjuk köszönteni ezeket a tételeket.

A probléma azonban itt van és érdemes visszatérni rá: bármennyire profik a szerzemények és a zenészek, bármennyire lett centire, milliszekundumra pontosan levéve és feljátszva minden hang, attól függetlenül a "Destination: Decay" nem más, mint stílusgyakorlat. Klassz, élvezhető, fej- és nyakmozgató, de leckefelmondás, nem több.

Ami számomra pengeélesen szembeszökő, az az ambíció hiánya: ilyen anyagok hallgatása során mindig az eszembe ötlik, hogy ezt a rengeteg időt, energiát és anyagi erőforrást, melyet a banda használt fel a hangszerek, pedálok, torzítók, szoftverek megvásárlására, valamint az egész produkció előállítására, akár saját, egyéni stílusú dalok megalkotására is lehetett volna fordítani.  

Szívügyünk a hazai underground és zenekarainak támogatása a kezdetektől fogva és kifejezetten negatív megjegyzésem pusztán az alapkoncepcióval szemben van: az összes többi részlet, azaz a megvalósítás, az adott keretek közötti relatív változatosság (a Destined To Rot és az Inhale The Judgment szinte melo-death jellegű dallamai, no meg az utóbbi gitártémái) kifogástalanok.  

De semmi értelme hátrafelé haladni: ezt már mások, egy másik korban megírták, eljátszották, lemezre vették. A hallottak alapján a Deprived Of Salvation legénységében megvan a szükséges kraft ahhoz, hogy egyedit alkossanak, úgyhogy tekintsenek előre inkább. Mindezektől függetlenül a régisulis death metal rajongói kilóra fel fogják zabálni a bemutatkozásukat, efelől semmi kétségem sincs.

7/10