Sorozatunk harmadik epizódjában a Black Sabbath utolsó három évtizede kerül bemutatásra, melyben a zenekar három legfontosabb énekesének (Tony Martin, Ronnie James Dio és Ozzy Osbourne) mindegyike reflektorfénybe kerül majd.

Tyr (1990)

A múltkori rész ott ért véget, hogy a Tony Iommival, Tony Martinnal, Cozy Powellel és Neil Murray-vel felálló Black Sabbath szerencsésen kikeveredett egy újabb hullámvölgyből, karrierjük pedig kezdett ismét felfelé ívelni. A kiválóan sikerült "Headless Cross" után egy újabb nagyszerű anyagot sikerült összehozniuk: a "Tyr" album szerintem a Tony Martin-éra csúcspontja, melynek dalszövegei ezúttal nem a gonosszal és a sátánnal kapcsolatos témákat dolgozzák fel, hanem egy merőben más tematika, az északi istenségek kerültek a középpontba. A lemez nagyszerűségének megfelelő érdeklődés hiánya viszont gondolkodóba ejtette Tony Iommit, aki, bár nagyon meg volt elégedve a felállással és az albummal, ismét szélnek eresztette a Black Sabbath tagságát.

Dehumanizer (1992)

Ami ezután jött, az félig-meddig üzleti szempontok alapján meghozott döntéseken alapult, de azért a sors is közrejátszott: Dio egyik koncertjére ellátogatott Geezer Butler, akit Ronnie fel is invitált a színpadra, hogy eljátszanak egy Black Sabbath-dalt, a Neon Knights-t. Ez az örömzenélés beindított egy láncreakciót, mely végül egy újabb Ronnie James Dioval felálló újraegyesülést szült. A koncert utáni sörözés alkalmával átbeszélték korábbi sérelmeiket és elhatározták, hogy felhívják Tony Iommit is, lenne-e kedve újból összehozni a bandát Dio-val. Iommi rábólintott a dologra, hamarosan el is kezdtek dolgozni egy új lemezen a Rockfield stúdióban. Először Cozy Powell ült be a dobok mögé, de egy véletlen baleset miatt aztán lecsúszott a lehetőségről. Helyét Vinny Appice vette át, akit Ronnie egyébként is kezdettől fogva szeretett volna bevonni a munkálatokba.

A "Dehumanizer" címmel megjelent nagylemez, bár nehéz szülés eredménye volt, lélegzetelállítóan sikerült: nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy időtlen klasszikus született a Sabs műhelyében. Jóval keményebbre vették a figurát, mint bármikor korábban: a "Dehumanizer" a zenekar egyik legkeményebb lemezeinek egyike. Aztán Tony Iommi, elfogadva Ozzy Osbourne meghívását annak egyik búcsúkoncertjére, ismét felszínre hozta a Dio és Iommiék közti súlyos belviszályt okozó nézeteltéréseket, ami a felállás újbóli szétzilálását eredményezte. Dio nem vállalta el a fellépést és ki is szállt a Black Sabbathból. Iommi beszervezte Rob Halfordot, aki végül kisegítette a zenekart.

Cross Purposes (1994)

Vinny Appice és Ronnie Dio lelépett, Iommi és Geezer pedig elkezdte a szokásos énekes- és doboskeresést. A pórul járt Tony Martin elfogadta Iommi újbóli felkérését az énekesi posztra, a doboknál pedig az a Bobby Rondinelli foglalta el a helyét, aki egykoron a legendás Rainbow zenekarban püfölte a bőröket. Ezzel a felállással készült el a "Cross Purposes" album, mely zeneileg ismét irányt váltott az előző lemezhez képest: lágyabb, hard rockosabb vonalon mozog. A dél-amerikai fellépések előtt Bobby kilépett a bandából, őt Bill Ward helyettesítette pár koncert erejéig. A "Cross Purposes" is nagyon jó lett, de a banda régi sikereit már meg sem közelítette. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy az ezt követő lemez után Iommi menesztette Martint és Ozzyt próbálta újra visszaédesgetni.

Forbidden (1995)

A "Cross Purposes"-turné után Geezer Butler és Bobby Rondinelli is távozott, őket Neil Murray és Cozy Powell váltotta fel: a "Tyr"-féle felállás ismét életre kelt, de minden eddiginél komolyabb útkeresés lépett életbe a zenekar életében. A Body Count gitárosa, Ernie C nagyon szerette volna elvállalni a produceri teendőket, amire Tony Iommi végül igent mondott. A stúdióba Ice T, a rapper is meghívást kapott, aki az Illusion Of Power című dalban szerepel. Az előzetes híreket meghallván a zenekar rajongói majd' összecsinálták magukat, már el is kezdték temetni a Black Sabbathot. A "Forbidden" végül egész jól sikerült, a hangzást leszámítva. Tony Martin mondjuk jobban is elengedhette volna magát, nagyon spórolósan énekel rajta. Az I Won't Cry For You című dal az album csúcspontja. A turné közben Cozy Powellt Bobby Rondinelli váltotta fel.

The Devil You Know (2009)

A "Forbidden"-turné után természetesen megint szétszéledt a zenekar, Iommi a Black Sabbath eredeti felállásának összekovácsolását tűzte ki céljául, ami végül majdnem teljesen össze is jött, egyedül Bill Ward volt az, aki hol játszott velük, hol pedig nem. Iommi közben szólókarrierjét is egyengette. A soron következő stúdióalbum érdekessége, hogy hiába az Ozzys felállás, mégsem vele készült, hanem Dioval. Az is igaz, hogy nem is Black Sabbath név alatt, hanem ideiglenesen Heaven & Hell-re keresztelték a bandát. Ez csakis azért történt, mert nem akarták összezavarni a rajongóikat (a Dio-féle formáció először ugyanis mindössze egy-két turnéra szólt, később duzzasztották ennél jóval nagyobbra).

De hogyan is került Dio ismét a képbe? Tony Iommi menedzsere felvetette egy Dio-érabeli válogatáslemez ötletét, Iommi pedig felhívta Diot, lenne-e kedve rögzíteni a lemezhez egy-két új dalt. Ronnie kötélnek állt, a stúdióban pedig csatlakozott hozzájuk Geezer Butler és Vinny Appice, akikkel végül három új dalt rögzítettek a "The Dio Years" címmel megjelent koronghoz. Az együttműködés meghozta gyümölcsét: nem csak három új dal lett felvéve, hanem világ körüli turnéra is indult a zenekar. Aztán ezt is megfejelve egy vadonatúj stúdióalbumot is készítettek, amit újabb turné követett. A lemez címe "The Devil You Know" lett és talán még a "Dehumanizer" albumnál is súlyosabbra sikerült. A minőség ezúttal is megkérdőjelezhetetlen, egy újabb remekművel lett gazdagabb a Black Sabbath-életmű. Dio 2010-ben sajnos eltávozott közülünk, ezzel pedig lezárult a harmadik és egyben utolsó Dio-éra is.

13 (2013)

A Dioval való együttműködés nem véletlenül tartott ilyen hosszú ideig: nem csak az bújt meg a háttérben, hogy olajozottan mentek a dolgok, hanem az is, hogy Ozzyval nem jutottak egyről a kettőre, mármint ami a stúdiómunkálatokat illeti. Koncerteket százával adtak, de az új dalok írása nem haladt valami jól. 2012-ben aztán végre megemberelték magukat és nagy nehezen megkezdődött a "13" című album munkafázisa. Bill Ward nem tudott megegyezni a banda többi tagjával, ő sajnos kimaradt a lemezkészítésből.

A stúdióban Brad Wilk, a Rage Against The Machine dobosa játszotta fel a dalokat, a lemez producere pedig Rick Rubin volt, aki azt szerette volna, ha a Black Sabbath visszakanyarodik a debütalbum irányvonalához és ehhez az érzésvilághoz ragaszkodva készítik el az új lemezt. Rick akarata végül nem érvényesült, a "13" ugyanis teljesen más lett, mint a BS '70-es évekbeli lemezei. Ugyanakkor szégyent sem hoztak a Black Sabbath névre. A koncertekre Tommy Clufetost szerződtették, aki a zenekart az utolsó pillanatig erősítette. Lezárult hát egy újabb fejezet, mely egyben az utolsó is volt. A Black Sabbath végleg feloszlott.

A stúdiólemezek-fejezet a végére ért, de a Black Sabbath-sorozat tovább folytatódik, maradjatok velünk!