Rozsdagyár

ONSLAUGHT - Generation Antichrist (2020)

2020. augusztus 15. - Mr.Zoom

onslaught-generationantichrist.jpg

Előítéletek márpedig vannak, voltak és lesznek. Szörnyű mindezt bevallani, de ez már csak így működik: akit egyszer a kígyó megmart, a gilisztától is fél. A lábatlan gyíkot, a vakgőtét, sőt az ártatlan ebihalat is undorral kerüli el, holott ezek nem tehetnek semmiről, és kifejezetten érdekes lények. Alapvetően a mérges kígyókat sem szabadna elítélnünk tetteikért, lévén állatok, így nem felelősek harapásaikért, ám a szólásmondás sajnos ma is nagyon igaz és érvényes. Akit valamilyen kellemetlen tapasztalat ért a múltban valakivel vagy valamivel kapcsolatban, az másodszorra, esetleg harmadszorra már nehezen adja meg neki az esélyt, ha megadja egyáltalán.

Mindez a brit Onslaught legújabb nagylemezének megjelenése kapcsán pörgött át az agyamon, hiszen férfiasan bevallom, túl sok jóra nem számítottam ezzel kapcsolatban, dacára annak, hogy teljes mellszélességgel a thrash oldalán állok. Az a helyzet, hogy ismertem a bandát régről, de az 1989-es "In Search Of Sanity" számomra túlságosan dallamos, és lassú volt, ezért nem lángoltam tőle egyáltalán. Na meg hát, brit thrash? Bristolból? Valljuk meg őszintén, ez a terület sosem volt a műfaj melegágya. Ha minőségi zúzdáról beszéltünk, mindenki a Friscói öböl (Bay Area) környékére mutogatott, illetve ott volt még nekünk a jó kis Ruhr-vidéki thrash, így hát az angolok egészen egyszerűen nem rúghattak labdába.

Ismertem még néhány brit csapatot, aki hasonló fába vágták a fejszéjüket (Sabbath, Xentrix, Re-Animator), de egyik sem győzött meg arról, hogy ott lenne a helyük – még csak nem is az élvonalban – hanem a magnómban. Mai fejjel sem gondolom másképp, bár ez a bizonyos 1989-es Onslaught-lemez nem is olyan rossz, tele van jobbnál-jobb ötletekkel és Steve Grimmet (ex-Grim Reaper) hatalmasakat énekel rajta, mégis hiányzik belőle valami, valami kis plusz, az a kis spiritusz, az az egyéni íz, mely markánsan kiemelné a középszerből.

Valahogy így vagyok/voltam az újkori Onslaught lemezekkel is, úgy mentek el mellettem, mint a gyorsvonat: szélsebesen, ám nyomtalanul. Ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni: belesüllyedtek az átlagba. De azért, ha aprólékosan megnézzük, akkor a fejlődés mindvégig jelen volt, hiszen a legutóbbi, szimplán csak "VI"-re keresztelt lemezen már egészen gyönyörű technikás szólamok születtek, csakhogy az időközben visszatért eredeti énekes, Sy Keeler véleményem szerint nem mindig állt a helyzet magaslatán, leginkább csak birkózott a neki szánt feladattal.

Tulajdonképpen az ő távozása teremtette meg annak esélyét, hogy egyáltalán komolyan vegyem a legújabb Onslaught albumot, mivel nekem nem igazán jött be a teljesítménye, így az új énekessel felálló gárdának megadtam azt a bizonyos tiszta lapot, melynek révén akár még be is hajózhatnak a kikötőmbe, de ne szaladjunk ennyire előre! Egy Dave Garnett nevű fickó lett a zenekar új frontembere, akiről sokat nem lehetett tudni, korábban a Plague és a Bull-Riff Stapede tagságát erősítette.

Nos, elindul az anyag, megszólal az első tétel, és kérem, micsoda hangzás, micsoda futamok, mekkora változás! El sem lehet mondani a különbséget! A nagylemez ismét úgy robog, mint a gyorsvonat, szédületes energiával és sebességgel, de ennek már stabil helye lesz a lejátszómban, ez egészen bizonyos. Csak az elmúlt napokban vagy háromszor suhantam végig az anyagon, meg kell mondjam, A-tól Z-ig szinte hibátlan.

Először is, végre egy normális borító! Összevetve a három tüzes koponyával sokkoló előző kiadvánnyal, ég és föld a különbség. Ugyanez áll a tartalomra is. Végre érett produkciót tett le az asztalra a banda! Úgy látszik, nekik ennyi idő kellett hozzá. A végeredmény egy régisulis, leginkább a nagy négyes (Testament, Exodus, Death Angel, Dark Angel) öröksége nyomán haladó, embertelen kövér riffekkel támadó, pengés szólókat tartalmazó kiadvány, mely tíz kegyetlen tétellel tépi le a fejünket, és még a legvájtfülűbb kritikus is csak bólogatni tud a teljesítményre!

Az egyetlen szépséghiba a Testament már-már túlzásba vitt szeretete. Egyfelől örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen személy, aki kedveli őket, másrészt… soroljam a nótákat? Inkább nem. Túl sok szerzemény kacsingat át Skolnickék felségterületére, és bizony némelyik egy az egyben ott lehetett volna a "Titans Of Creation"-ön. Mindez nem annyira az eredetiséget dicséri. A szokásosnál elnézőbb nyilvánvalóan azért vagyok, mert pontosan ez a fajta brutálisan szaggató, egyben technikás és dallamos, harapós vokálokra kihegyezett thrash a kedvencem.

A nagylemezen pedig ilyen dalokból van bőven. Leginkább a harmadik és a negyedik tétel a favoritjaim: a Chuck Billy-t megidéző Bow Down To The Clowns és a középtempós, darálós Generation Antichrist, a mélypont, azaz a leggyengébb darab pedig szerintem a Religioussuicide.  De igazából ez nem az a típusú nagylemez, ahol a nótákat górcső alatt szemezgeti érdemes, mivel ez pontosan olyan energiabomba, melyet egy az egyben érdemes lepörgetni, azt már le sem írom, miféle tevékenységek közepette, mert ezeket már milliószor volt szerencsém közölni a tisztelt Rozsdagyár-olvasókkal.

Az idei év néhány kellemes meglepetéssel szolgált már, az egyik legnagyobb számomra az Onslaught magára találása. Egy másik zenei oldalon azt írták, hogy a banda eddigi rajongói imádni fogják a kiadványt, ami kétségtelenül igaz kell legyen, ezt kiegészíteném azzal, hogy akik eddig nem számoltak a csapattal, azok is könnyen megkedvelhetik őket. Szóval most mindenki vegye csak a keblére azt a bizonyos kígyót, rövid ideig tartó melengetés után nagyon kellemesen fog harapni, ebben biztos vagyok.

9/10

b1ni9zsu.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3916165044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

wovbagger 2020.08.26. 09:13:17

"...leginkább a nagy négyes (Testament, Exodus, Death Angel, Dark Angel)"
A thrashben nem ezt a négy bandát emlegetjük a nagy négyesként.

Mr.Zoom · https://zenehallgatas.blog.hu/ 2020.08.29. 21:23:54

Valóban, köszönöm! Már vártam egy ilyen megjegyzést. Tudod nálunk nem divat a smiley, és más emojik használata, mosolygós zárójeleket sem szoktunk használni, így az marad, hogy minden olvasónak meg kell sejtenie a szándékosan fals szófordulatok mögötti humort.
süti beállítások módosítása