2020-ra a death metal zászlaja alatt már mindent eljátszottak, ami elképzelhető, így nem számítottam rá, hogy az izlandi Cult Of Lilith szeptember elején megjelenő bemutatkozó albuma újat tud majd mutatni. Azonban a barokk zenei hatásokkal alaposan megfűszerezett, helyenként black metalos ihletésű témákkal feldúcolt technikás death metal mégis egészen meglepett. Nem csak azért, mert ez a kombináció felkészületlenül ért, hanem mert a „Mara” címre hallgató album egyszerűen marha jó.
A Cult Of Lilith viszonylag fiatal csillag a metalzene végtelen égboltján (nem összekeverendő a svéd Cult Of Luna-val, mely viszont bő húsz éve világít nekünk): első EP-jük, az „Arkanum” 2016-ban jelent meg, akkor még session zenészekkel, és kevésbé színes hangzással. Azonban 2020-ban debütáló nagylemezével a Cult Of Lilith eltalálta azt a hangzást, melyre az alapító-gitáros Daniel Þhor Hannesson törekedett.
„Egy változatos, különféle hatásokat egy extrém metal tömbbé olvasztó albumot szerettünk volna létrehozni… Arra törekedtünk, hogy a lemez egy olyan kirándulás legyen, mely sosem válik egyhangúvá, és elejétől a végéig magával ragadja a hallgatót. Együttesként nagyon fontos számunkra, hogy ne zárjuk be magunkat egy skatulyába, hanem több különböző lehetőséget tartsunk nyitva magunk előtt”, vallotta Daniel.
Ahogy egy friss szülő sem fogja azt mondani a gyerekére, hogy hát igen, Fülöpke csak egy túlhangosított rózsaszín krumpli, így egyetlen metal frontembertől sem várhatjuk, hogy azt nyilatkozza legújabb korongjukról, hogy tudjátok, mit, srácok, ezt a lemezt nyugodtan tegyétek fel a polcra a „klisés death metal” részlegre. Tehát a fentihez hasonló nyilatkozatokat sosem szabad készpénznek venni. Azonban az album többszöri meghallgatása után bátran kijelenthetem, ez esetben nyugodtan higgyük el, amit a frontember a „Mara”-ról mondott.
A legfontosabb talán azt kiemelni, amit Daniel is kiemelt: az album kíméletlen, dörzsölős-darálós death metal, mely pont annyira dallamos, hogy keménységéből még ne veszítsen, de a legkülönbözőbb zenei hatások megtörik annyira a duplázós-hörgős sormintát, hogy egy percre sem válik egyhangúvá. Zakatolnak azok a vaskerekek a death metal szigorú pályáján, de a Budapest-Keleti pályaudvar – Békéscsaba útirány helyett egy hullámvasúton halad az album szerelvénye.
Zavarba ejtő ritmikai megoldások, atomórához igazítható pontosságú ritmusszekció, már-már nem emberi hörgések (de komolyan, az Enter The Mancubus-ban mit hallunk?), mindeközben a gitárszólók úgy cikáznak a fejünk fölött, mint nyári zivatarban a villámok; egy idő után már észre sem vesszük, hogy ott vannak, de álljunk csak ki egy percre a dombtetőre egy esernyővel, és rögtön rájövünk, hogy de, bizony nagyon komoly amperek csapkodnak felettünk a légkörben. Az együttes által használt „nekromechanikus barokk” jelző meglepően jól illik a produktumra.
Személyes kedvenc témám a vokál; számomra az énekes teljesítménye az egekbe emelhet vagy végérvényesen megbuktathat egy albumot. Főleg death metalnál, ahol nincs sok tér kísérletezésre, hajlamos az ének az unalmas, hurutos hörgésen kívül semmi mást nem nyújtani. Talán senkit nem fog meglepni, hogy a „Mara” esetében ettől nem kell tartani. A legmocskosabb fry screamtől kezdve a bőrgatyás heavy metal éneken keresztül a hasfalrezgető hörgésig át mindenből kijut nekünk a lemezen.
Tanultam én zenét szabadidőmben és általános tantervi keretek között is, de egy percig sem hittem volna, hogy valamelyik együtteses pólós, hosszú hajú osztálytársamat meg fogja ihletni a barokk zene. Márpedig itt valami ilyesmi történhetett, a „Cult Of Lilith” kifejezetten barokk jegyeket hordoz magán. A váratlan zenei megoldások – csemballó, klasszikus ének és egyéb zenetermi ínyencségek – ellenére azonban ne tartsunk tőle, hogy egy rendhagyó zenetörténelem órává válna a lemez.
Az album fő sodrát továbbra is a metal adja. A Profeta Paloma duplázó, károgás és tremolo pengetés koktélja kifejezetten black metal utóízt hagy a szánkban (melyet aztán Reynir Hauksson kiváló flamenco játéka öblít le). Kapunk némi progresszív metalos kitekintést is az Atlas keretein belül egy kis basszusgitár-szólóval, és hosszan elnyúló instrumentális betétekkel. Persze a hangulat itt sem ül le, a tiszta ének, üvöltés és zúzás elegyét kitartóan skálázó gitárok kötik össze. A már emlegetett Enter The Mancubus pedig olyan rémisztő üvöltéssel nyit, hogy még az Alex Terrible YouTube-csatornáján edződött hallgatók is összerezzennek tőle, a lavinaként ránk zúduló riffek pedig olyan hatást keltenek, mintha a legfélelmetesebb izlandi monda rúgná ránk a nappali ajtaját.
Ha már izlandi monda, nem mehetünk el szó nélkül az együttes által használt utalásokról: a banda nevét adó Lilith egy több mondavilágban is szereplő, borzasztóan kegyetlen démonasszony, az album címét kölcsönző Mara pedig egy ártó szellem, aki az alvó emberek mellkasára ülve rémálmokat okoz azoknak. Mind az együttes nevezéktana mögött álló sokrétűség, mind az albumborítón látható barokk festményre nyomott klasszikus death metal logó kitűnően reprezentálja a Cult Of Lilith bemutatkozó albumának sokszínűségét, kegyetlenségét és zsenialitását.
9,5/10
