Akkor csináljunk egy ütős kis feldolgozást! Hány, de hány zenekar kezdi ezzel a felkiáltással a karrierjét? Hogy aztán mennyire lesz átütő erejű a dal, és mekkora sikert érnek el vele, az már más kérdés. Gyakran nem is azért születnek meg ezek az átdolgozások, mert azokkal szeretnének a muzsikusok valami egészen nagyot robbantani, egyszerűen csak jól érzik magukat közben, ennyi az egész. S miközben tisztelegnek a nagy kedvencek előtt, még fejlődnek is a hangszeres játékban, ami nagyon fontos minden kezdő számára.
Néha a már befutott, legendás profik is leporolnak egy-egy arra érdemesnek ítélt produkciót, és ezek az átiratok már lényegesen jobban szólnak, de valójában a fehér hollónál is ritkább az olyan feldolgozás, amely valami olyat tesz hozzá az alaphoz, amitől az lényegesen jobb lesz, mint az eredeti. Most ilyenek közül mazsoláztunk.
Tettük ezt kizárólag a rock műfajában, s ezen belül is azokra a dalokra helyeztük a hangsúlyt, melyekben a feldolgozó egyéni stílusa olyan markánsan jelen van, hogy elhomályosítja az eredetit. Ha jól belegondolunk, pimasz dolog ez, de bármennyire is érzékenyen érinti a szerzőket, a lelkük mélyén örülnek neki. Részben azért, mert részesülnek a jogdíjakból (sok esetben ez nem aprópénz), részben pedig azért, mert a reflektorfény így többé-kevésbé rájuk is vetül, ami mindig jól jön...
Jöjjön tehát tizenöt olyan szerzemény, melyek között egészen biztosan lesz olyan, amiről a Tisztelt Olvasó nem is gondolta volna, hogy feldolgozás. Nagyon fontos szempont volt, hogy több legyen a mű, mint szimpla utánzás vagy elbrutalizálás, hiszen ehhez nem kell sok tehetség vagy fantázia. A Metallica Whiskey In The Jar átiratában vagy a Guns ’N Roses Knocking On The Heavens Doorjában semmi különleges nincsen, ők egyszerűen csak felvették az eredeti nótákat a maguk hangszerelésében, mint ahogy Lemmy számtalan ilyen jellegű átirata közül sem került ide egy sem. Ellenben a Led Zeppelin több szerzeménnyel is jelen van, hiszen annak idején elképesztően érezték ezt a műfajt…
15. RED HOT CHILI PEPPERS - Higher Ground (Stevie Wonder)
Még közel sem számított befutott zenekarnak a Red Hot Chili Peppers, amikor az 1989-es "Mother’s Milk" című lemezén feldolgozta Stevie Wonder 1973-as felvételét, és ezzel bizonyára alaposan meglepte akkori közönségét. Nem is annyira a témaválasztás miatt, hiszen Stevie Wonder is funk rockban vált ismertté, hanem a meglepően gördülékeny, jókedvű hangszerelés miatt, mely eltér a jóval lassabb, nyugodtabb, (ki lehet mondani) régimódibb eredetitől. Nem kevesebb, mint 14 háttérénekes segítette a srácokat a vokális megoldásokban, és ez érezhető is a vezérdallamon. Ezzel mintegy kontrasztban áll a megdöbbentő tény, mely szerint az eredeti felvételen az összes hangszert Stevie Wonder játszotta fel!
14. JOAN JETT - I Love Rock'N Roll (Arrows)
1975 júliusában jelent meg a brit Arrows zenekar felvétele, mely világszerte roppant csekély sikert hozott az együttesnek, azonban a helyi televíziók zenés műsoraiba bekerültek vele, s amikor 1976-ban a The Runaways tagjaként Joan Jett a szigetországban turnézott, akkor felfigyelt a dalra. A többi már történelem… Az 1982-es Joan Jett-féle feldolgozás nem csak erősebb, keményebb, lüktetőbb, elevenebb lett az eredetinél, hanem gyakorlatilag ez lett a hölgy zenés ismertetőjegye is. Ma már alig akad olyan ember, aki egyáltalán elhinné, hogy ez nem Joan Jett szám. Pedig nem.
13. HOBO BLUES BAND - Tobacco Road (Nashville Teens)
Amikor 1964-ben az angol Nashville Teens nevű garázsrock zenekar kiadta a Tobacco Road című számát, Földes László, azaz Hobo 19 éves volt, és éppen az ELTE Bölcsészkarát kezdte el. Zenekara ekkor még nem volt, hiszen a Hobo Blues Band jóval később, 1978-ban alakult meg. Az együttes által magyarított, és méltán elhíresült Tobacco Road-feldolgozás eredetileg az 1981-es Kopaszkutya filmhez készült, (ebben hallható is), azonban nagylemezen csak 1993-ban került kiadásra, mivel a Kopaszkutya teljes lemezanyaga éveken át tiltólistán szerepelt. A Tobacco Road olyannyira jellegzetesen magyar, hogy ma már a felvezető angol szöveg hangzik furcsán, és bizonyára sokan gondolják hallgatása közben, hogy a Dohány utcában keletkezett…
12. ARMORED SAINT - Saturday Night Special (Lynyrd Skynyrd)
Az idén új lemezzel jelentkező Los Angeles-i Armored Saint számára is hosszú út vezetett az áttörésig. Ezen fontos állomás volt az 1987-es "Raising Fear" album, melyen a southern rockban utazó Lynyrd Skynyrd 1975-ös slágerét porolták le a srácok, mégpedig rendesen! Bődületesen nagy heavy metal himnuszt faragtak a szerzeményből, alig lehet elhinni, hogy valaha a kamionosok/autósok számára létrehozott country rock rádióállomások kedvence volt ez a dal. Ugyanakkor ha a tételt a mai Armored Saint dolgozatokkal összevetjük, ég és föld a különbség. Talán egyedül John Bush markáns hangja maradt a régi.
11. BLACK CROWES - Hard To Handle (Otis Redding)
Otis Redding 1967-ban vette fel és 1968-ban adta ki a Hard To Handle című soul balladáját, amely szerzemény aztán sikeres feldolgozások tucatjait szülte. Ezek közül kiemelkedik a Black Crowes 1990-es átirata, azzal a megjegyzéssel, hogy a nóta modern hangszerelése nem hozzájuk, hanem a Grateful Dead nevéhez köthető. Éveken át az ő koncertjeik állandó szereplője volt a szerzemény, talán Robinsonék számára is innen volt ismerős. A Black Crowes ezzel az élesebb hangzású, rockosabb megszólalással sokat vadított a felvételen, a Billboard Hot 100-as listán fel is dobták a 25. helyre.
10. NIRVANA - The Man Who Sold The World (David Bowie)
David Bowie szerzeményei közül ez az egyik legfelkapottabb dal, számtalan ismert átirata található az interneten, többek között Lulu vagy a Nine Inch Nails is sikerrel dolgozta fel, de amit a Nirvana tett vele, az egészen rendkívüli. Kurt Cobain megérezte ebben a végtelen reményvesztettséget, és ezt az eredetinél még erőteljesebben kihangsúlyozta. Eltűnt a vidáman csilingelő latin alap, eltűnt az összes optimizmus, a szelíden ringatódzó hullámok helyett bedobott mindenkit a csapat egy mély gödörbe, nesze neked rock’n roll! A puritán akusztikus gitárcsapásokra épülő nóta annyira 100%-ig Nirvana, mintha ezzel kezdődött volna minden, és nem a Smells Like című klasszikussal.
9. METALLICA – Am I Evil? (Diamond Head)
Legyünk őszinték, a Metallicának nem volt nehéz dolga ezzel, hiszen a Diamond Head 1980-as felvételében már minden ott van, amitől jó ez a szám: mind a ritmikai bevezető, mind a gitárszóló, mind az ének elsőrangú, így Larséknak már csupán modernizálniuk kellett az alapot, azonban a két változat közül magasan jobb a Metallica átirata. Hogy miért? Talán mert James Hetfield szájából hitelesebben hangzik az ”Am I evil? Yes, I am” vallomás. Ilyen egyszerű az egész. Mondjuk az 5:20-nál kezdődő Kirk szóló sem piskóta. Egy óriási nagylemez óriási pillanatait rögzítette a feldolgozás, nem véletlenül a Metallica-koncertek egyik legnagyobb közönségkedvence. Hát még amikor a nagy négyes adja elő...
8. ANTHRAX - Got The Time (Joe Jackson)
Egy vízválasztó ponthoz érkeztünk: többen talán vitatni fogják, hogy az Anthrax a Metallica elé került, de ha megnézzük, miből főztek Belladonnáék, mennyit tettek hozzá, és milyen lett a végeredmény, a kérdés máris eldöntetett. Joe Jackson felvételét egészen egyszerűen újjávarázsolták az Anthrax zenészei, pedig a régi sem volt gyenge egyáltalán. Gyönyörűen zakatol végig Joe dala is, és ha nem lenne az Anthrax-féle verzió, talán nagyobb fényben ragyogna, ám így, ha valaki az 1990-es felvétel után indítja el, csak legyint…
7. LED ZEPPELIN – Dazed And Confused (Jake Holmes)
A Led Zeppelin mára már ikonikussá vált dalának éveken át vitatott volt az eredete, mivel az 1969-es bemutatkozó albumon Jimmy Page volt feltüntetve szerzőként, holott a nóta alapjai már Jake Holmes két évvel korábbi lemezén hallhatók. Holmes ezért beperelte a zenekart, akikkel 2010-ben sikerült is bíróságon kívül megegyezniük. A jelenleg hivatalos információ szerint a dal inspirációját Jake Holmes szerzeménye adta. Ha mai füllel meghallgatjuk a két felvételt, jóformán alig akad olyan ember, aki az eredetit jobbnak tartaná a Led Zeppelin-féle verziónál.
Nem csak azért, mert abban nem is volt dobolás (míg itt John Bonham hozta a maga formáját!), nem haraptak benne a szólamok, és az úttörő jellegű csellóvonós gitárnyihogtatás is hiányzik, de a szövegben és a vezérdallamban is oly mértékű eltérés van a Zeppelin javára, hogy képtelenség ezt a zsenialitást el nem ismerni. Az már más lapra tartozik, hogy a lemezborítón fel kellett volna tüntetni az eredeti szerzőt.
6. CORONER – I Want You (She’s So Heavy) - (The Beatles)
Bármennyire is elfogultak vagyunk Beatles-ügyben, tagadhatatlan, hogy az 1969-es "Abbey Road" albumnak messze nem ez volt a legnagyobb slágere. Hiszen arra ott volt a Come Together vagy a Here Comes The Sun. Maguk a zenészek sem szánták a kompozíciót slágerlistára, hiszen hét perc fölötti, progresszív hatású, fehér zajjal kísérletező dalokkal nem szokás a rádiókat ostromolni. A Beatles tehát forradalmi ösvényeken haladt ezzel a felvétellel, ám ez jóformán madárfütty a svájci Coroner ultra-komplex átirata mellett.
A technikás progresszív thrash csapatról legutóbb a Mekong Delta új lemeze kapcsán lehetett olvasni a Rozsdagyárban. Bár túl nagy hírnevük nem kerekedett, mégis a kilencvenes évek egyik legjobb zenekarának számítottak ebben a műfajban, és ez ebből a tételből is kitűnik. Óriási dinamikát és már-már embertelen lendületet adtak a szerzeménynek: miközben a mélyre hangolt basszusfutamok barátságos hömpölygése ragadja el a hallgatót, a sebesen karcoló gitárok sem adják alább a hangulatkeltést. S teszik ezt úgy, hogy messze nem mennek át vaddisznóba, mindvégig szépen követhető az eredeti vonal.
5. BLACK SABBATH - Evil Woman (Crow)
A Black Sabbath túlságosan sokat nem változtatott a Crow nevű zenekar egy évvel korábban kiadott nótáján, az a kevés mégis meghatározónak bizonyult. Mindenekelőtt kihagyták belőle a fúvósokat, és ez bizony jót tett a dalnak. Legyen bármennyire is hangulatos az eredeti szerzemény, a legkevésbé sem ördögi benne a címszereplő. Márpedig úgy nem igazán áll össze a kép… Ez egy jó kis lüktető rocknóta, melyből azonban hiányzik az okkult rock súlyosan borult, sötét világa. A fanfárszerűen zúgó rezesek kiveszik a nóta élét…
Nem úgy a Black Sabbath: ők éppen az ellenkező végén ragadták meg a témát. Az általuk megénekelt Evil Woman már ízig-vérig rockbestia. Hasítanak a gitárszólamok, gyönyörűen szól a basszus és Ozzy is belead apait-anyait, tulajdonképpen olyan a dal, mintha egyenesen a borítón álló nőalak ihlette volna. Minden idők egyik legjobb debütálásának egyik gyönyörű darabja a feldolgozás, mely villámsebes reakció volt, hiszen alig féléve volt a piacon, s a derék angolok máris lecsaptak rá. Ezt nevezik jó szimattal párosított szemfülességnek.
4. JIMI HENDRIX – All Along The Watchtower (Bob Dylan)
Az eredetileg akusztikus gitárra, és (bántóan fülsértő) szájharmonika-kíséretre épülő himnikus szerzeményt olyan sikerrel alakította át Jimi Hendrix, hogy a későbbiekben az eredeti dalszerző, Bob Dylan is ehhez igazította a megszólalását, és ez mindennél többet elmond. Dylan több alkalommal is nyilatkozott róla, hogy Hendrix gyakorlatilag újjávarázsolta a dalt, és ő maga alig ismert rá, amikor először hallotta. Ugyan a gitáros zseni nem tartozott a legkiválóbb énekesek közé. ezzel a témával még bőven elbírt, amit pedig a gitáron hozzátett, arra a mai napig csak csettinteni lehet, különösen a csúsztatott hangokkal telített gitárszólóra, mely szó szerint minden idők egyik legjobb gitáros teljesítménye. Az egyetlen szépséghiba, hogy négy perc után abbahagyta…
3. SANTANA – Black Magic Woman (Fleetwood Mac)
Ismét egy gitáros, ismét egy blues-alapú felvétel, mely a maga idejében nem is volt rossz. Kifejezetten kellemes kis nóta a Fleetwood Mac szerzeménye Peter Greennel, ám Santana ehhez az egészen kiváló nótához úgy tudott hozzányúlni, hogy azonnal porba hullott minden korábbi próbálkozás, mely ebből ki akarta hozni a maximumot.
Kezdve a hipnotikus orgonaszólamokkal, folytatva a síró gyermekként megszólaló gitárral, majd a latin hátteret biztosító kongákkal, csörgőkkel, és a mozdonyként pöfögő basszusvonallal, az egész hangszerelés elképesztő. Az 1970-es "Abraxas" album gyöngyszeme úgy lett világszerte óriási sláger, hogy ehhez nem kellett sem zeneileg sziruposodnia, sem a szövegben módosítania. Meg kell jegyeznünk, hogy az "Abraxas" lemezen a szám egy különleges egybemosásban hallható Szabó Gábor híres Gypsy Queen című instrumentális darabjával.
2. GUN – Word Up (Cameo)
A Glasgow-ból származó skót Gun első két lemeze a legkisebb pukkanás nélkül került a boltokba a kilencvenes évek elején, ezért a csapat élelmes menedzsere újjáformálta az egész bandát, tokkal-vonóval, megszólalással és külső megjelenéssel együtt. A rövidre vágott hajú zenészek fazonja jól illeszkedett az aktuális divathoz, és az sem tett rosszat nekik, hogy rágyúrtak a dallamos, mégis kemény alapú, refréncentrikus zenére. A furcsán kiszőkített énekes, Mark Rankin is megtalálta a hangját, és valahogy az egész társaság életképesnek, mi több piacképesnek bizonyult.
A lemezeladási mutatók ugyan nem mutatják feltétlenül egy zenei album nívóját, de az biztos, hogy aki akkoriban rockzenét hallgatott, az dobott egy hátast a Word Up című Cameo-sláger irgalmatlanul erős átiratától. Már maga a dalválasztás is ámulatot keltett, hát még a brutálisan kemény gitárriffekre óriási énektémákat fektető zenekari hangzás! Sajnos a nagylemez elég vegyes felvágott lett, lassú, akusztikus gitáros ömlengéstől a popos darálásig minden megtalálható rajta, azonban ez az egy hibátlanul elővezetett nóta eladta a produkciót. Mint feldolgozás a maga nemében ez a meglátás, valamint a stílusos, egyéni kivitelezés egészen páratlan a rocktörténelemben.
1. LED ZEPPELIN - When The Levee Breaks ( Kansas Joe)
A szóban forgó alkotást Kansas Joe McCoy és Memphis Minnie írták 1929-ben, a két évvel korábbi nagy Mississippi-áradás emlékére. Most akkor gondoljunk ebbe bele egy kicsit. Magyarországon ez a Nyugatosok korszaka: a József Attila, Kosztolányi Dezső nevével fémjelzett irodalmi élet, vagy említhetnénk Bartók Béla munkásságát is… Az Államokban pedig már blues-szerzeményeket jegyeznek! Nagy kérdés, vajon Európában egyáltalán hallottak-e már erről a műfajról?
A Led Zeppelin tagjai csak évekkel később születtek, és csak fekete korongokon hallották az eredeti felvételt, mégis megfogta őket ebben a dalban valami… A többi mára már legenda. A "Led Zeppelin IV" klasszikus darabja egy hétperces blues rock mágia. Miután a hírneves szerzeménnyel több szakkönyv, emlékoldal, sőt külön Wikipédia-szócikk foglalkozik, a születési körülményekre felesleges kitérnünk. Ez egy olyan dal, melyet minden valamire való rockzenekedvelőnek ismernie kell. Pont.
Többek között feldolgozta a Beastie Boys, Björk, Eminem vagy a Massive Attack, és ez azt mutatja, hogy a legkülönbözőbb műfajok művelői is elismeréssel hallgatják és szeretik. Egy olyan kimagasló teljesítmény gyümölcse ez, amelyben a dobos, a gitáros, a basszer és az énekes egyformán a teljesítőképessége csúcsát nyújtja, ez pedig valóban ritkán történt meg a modern kori zeneirodalomban.