Az elmúlt hetek egyik legkomolyabb metalhírverése a Fear Factory körül kialakult hajcihő volt. Aki nem tudná, miről van szó: a csapatot megalapító gitáros, Dino Cazares több év pereskedés után megszerezte a banda nevének kizárólagos jogait a korábbi basszusgitáros Christian Olde Wolbers-től, és a korábbi dobos Raymond Herreratól. Mindeközben az énekes, Burton C. Bell másik csapatával, az Ascension Of The Watchers-szel kiadta új albumát, majd múlt héten érkezett a hidegzuhany, hogy Burton távozik az FF soraiból.

Ez köszönhető a több évet felölelő csapaton belüli jogi problémáknak, Dino közösségi finanszírozású kampányának az új Fear Factory-album befejezéséhez, és az évek óta készen lévő következő albummegjelenés eltolásának. Részben ennek, illetve a debütalbum, a "Soul Of A New Machine" 28. évfordulójának okán úgy döntöttünk, hogy sorra vesszük a csapat eddigi lemezeit, a legrozsdásabb kenyérpirítótól a legfejlettebb mesterséges intelligenciáig. 

Az amerikai Fear Factory korának egyik leginnovatívabb zenekara volt, úgy hangzás, mint zene tekintetében. Egyfajta indusztriális forradalmat tudhat magáénak a csapat, olyan reformációt, mely utoljára a Ministry volt a műfaj számára. Ez egyébként nem egy üres párhuzam, utóbbi csapat bevallottan felbecsülhetetlen hatást gyakorolt az FF zenéjére és az évek során szoros barátság alakult ki köztük. Nézzük, hogy ilyen háttér után mai füllel melyik album hogyan szerepel.

A listán a kilenc soralbum kapott helyet, a 2002-es "Concrete" nem, ugyanis az nem tekinthető rendes stúdióanyagnak. Eredetileg az első korongja lett volna a bandának, viszont nem voltak elégedettek a hangzással, és csak tíz évvel később, kipofozva jelent meg, viszont a rajta lévő dalok nagy része megtalálható a debütáló albumon is. Emiatt ezt a kiadványt nem érintjük. 

9. Transgression (2005) 

2002 és 2009 között volt egy időszak amikor Dino nem volt tagja a bandának. A helyzet kísértetiesen hasonlított a mostanira. Mindettől függetlenül a 2004-es "Archetype" egy igen ígéretes kezdete volt az új időszámításnak. Ezt valószínűleg a zenekar is érezte, úgyhogy gyors egymásutánban legyártotta 2005-ben a "Transgression" korongot, mely, nos, hogy finoman fogalmazzak, nem sikerült a legjobban. Maguk a dalok önmagukban még nem is lennének vérgázak, de a megszólalás valahol a nehezen befogadható és a minősíthetetlen között hintázik.

Ez már csak azért is fájó pont és komoly probléma, mert Cazares gitárjátékában és hangzásában rejlik az FF igazi ereje és egyedisége. Ezt a basszusgitárról gitárra áttért Christian Wolbers nem igazán tudta reprodukálni, ami még az "Archetype"-on nem volt annyira feltűnő, itt viszont már nagyon erősen kilóg a lóláb. Ettől függetlenül vannak itt erős dalok, mint a nyitó 540,000° Fahrenheit vagy a meglepően fogós és ólomsúlyú Echo Of My Scream, de összességében egy rettenetesen elkapkodott és összecsapott "minek nevezzelek" album lett ez. Egyértelműen a csapat pályafutásának abszolút mélypontja. A vicc: ezzel még Burton C. Bell is teljes mértékig egyetért, sőt, ő mondta ki először.... 

8. Digimortal (2001) 

Az első Dino-éra utolsó rendes sorlemeze. Az ezt megelőző, megérdemelten kultikussá és definitívvé váló "Obsolete" után izgalmas volt várni, hogy mégis milyen irányba fordul a Félelemgyár szekere. Mondjuk, arra valószínűleg senki nem számított, hogy a '90-es évek vége, kétezres évek elejei nu-metal őrület a Fear Factory-t sem kerüli el. Pedig pontosan ez történt.

A végeredmény ha nem is teljesen vállalhatatlan, de egy, az alapoktól teljesen elrugaszkodott, erősen a mainstream irányába kacsingató, önmagát sokszor megindokolni képtelen tucatlemez lett, mely képtelen kitűnni az akkori zenei eresztés nagyjából. Ez már csak azért is fájó, mert rengeteg jó dal van a lemezen. Ide sorolnám a nyitó What Will Become-ot, a kicsit vissza a gyökerekhez nu/indusztriális túrás Damaged-et vagy a B-Real (Cypress Hill, Prophets Of Rage) nevű rapperel készült Back The Fuck Up-ot is. Kár érte, de talán megfelelő magyarázat ez a lemez arra, hogy anno miért is szakadt szét a banda és indult meg a végeláthatatlan sárdobálás. 

7. The Industrialist (2012)

2005 után el kellett telnie pár évnek, mire a csapat újra feltalálta magát. Igaz, 2005 és 2012 között is készültek lemezek, de az eredeti Fear Factory világához talán a 2012-es "The Industrialist" áll a legközelebb. Agresszív, sötét sci-fi történetek, ember kontra gép, szaggató robotikus riffelés, és ijesztően precíz, már-már gépdobra emlékeztető dobjáték.....ami itt tényleg gép.... 

Nos, igen, bár önmagában az "Industrialist" nagyon jó album lenne, tele esszenciálisan FF-dalokkal és betonerős momentumokkal, mint a bombasztikus címadó dal, mely az albumot is felvezeti, az apokaliptikus God Eater című tétel, a szorongató atmoszférájú, ultraagresszív Depraved Mind Murder vagy a záró, közel tízperces Human Augmentation, mely igazából egy statikus zajokkal és ipari effektekkel kísért monológ arról, hogy meddig ember az ember és meddig gép a gép, hol a határvonal, és ez az egész kifejezetten sötét és durva sztorit mesél el egy öntudatra ébred gépről (ezt aki szerencsés, és tud angolul, még képregény formában is megszerezheti). Sajnos az viszont fennáll, hogy a hangzásra nagyon rányomta a bélyegét a dobgép. Érzékenyebb fülű hallgatóknak nem igazán tudom ajánlani az albumot, mert tényleg nagyon feltűnő. 

6. Soul Of A New Machine (1992) 

A '92-es nagy debüt. Érdekes hibridnek számított a "Soul Of A New Machine" a maga idejében. Egyértelműen megvan rajta az indusztriális jelleg, de itt még csak mint színezék, ellenben itt még a csapat közelebb volt a death metal/grindcore világhoz. 

A masszív kísérletezős jellegén túlmutatóan azért nem egy, nem kettő klasszikus dalt sikerült felpakolni a lemezre, melyek hosszú évekig kiirthatatlanok voltak a koncertprogramból. Hogy csak párat említsek: Martyr, Scapegoat, Scumgrief, Crisis, Suffer Age. Az, hogy nem tudott időtlen és megkerülhetetlen klasszikussá válni, jórészt betudható annak, hogy egy, akkoriban az extrém metal színtér minden oldalról elég telített volt, és kettő, akkoriban a csapat a Roadrunner Records-nál volt, melynek fő profilja még akkor az extrém metal volt, főleg a death metal, és egy kis banda lehetett akármennyire innovatív, a nagyok között könnyen alulmaradhatott. Az igazi megváltás a zenekar és a műfaj számára majd 1995-ben jön el, de erről kicsit később. 

5. Genexus (2015) 

2015-ben jelent meg a "Genexus", a banda eddigi utolsó albuma. Felütésében és alapjaiban a 2012-es "The Industrialist" vonalát viszi tovább. Itt is egy kibernetikus láncait letépő gép elmélkedik az emberiségen, az emberi létezésen, csak itt már Mikrobi Von Elektron nem csak gondolkozik, de érez is. Lényegében már félig meddig ember. 

Én anno kifejezetten vártam ezt a lemezt, olyannyira, hogy elő is rendeltem. Tetszett a borító, az előzetesen  kihozott dalok (Soul Hacker, Protomech) is bejöttek. Megjelent, megvettem, rajongtam érte, konkrétan karcosra hallgattam a lemezt. Mai füllel újrahallgattam és rá kellett jönnöm, hogy ugyan még mindig remek album, viszont egyszerűen lehetetlen leválasztani az ezt megelőző két anyagról. Egyszerűen annyira ugyanolyanok a 2010-es és azutáni lemezek, úgy dalokban, mint hangzásban, hogy egyszerűen ha nem ismered a zenekart és a lemezeket, tényleg nem tudod szétválasztani őket egymástól. Ettől függetlenül bőven megéri hallgatni az albumot, már csak az olyan dalok miatt is, mint a címadó vagy a záró tétel, a Expiration Date, mely izgalmas új színezetet ad a csapat zenéjének. Igazából ha rajongó vagy, akkor már valószínűleg halottad, ha még nem vagy az vagy nem is hallottad, akkor hajrá, mert látványos gyengeségei ellenére egy kifejezetten erős lemez. 

4. Archetype (2004) 

Az első album az alapító gitáros, Dino Cazares nélkül. És meglepően vállalható, mi több, kifejezetten jó! Gyaníthatóan kevesen bíztak benne, hogy Dino nélkül is életképes tud maradni az FF, de az "Archetype" egy kimondottan jól sikerült vérfrissítés volt. Mondjuk, azt hozzá kell tennünk gyorsan, hogy érezni, a csapat elég rendesen elvolt fáradva, a szétválás őket is megviselte, a kiadói nyomás is nagy volt rajtuk. Ez az egész viszont nem abban jön vissza, hogy gyengék lennének az új dalok, éppen ellenkezőleg. Itt a bizonyítási vágy keveredik egy jó adag levertséggel, aminek az eredménye az eddigi legnyomasztóbb Fear Factory-lemez. És ez hihetetlenül jól áll neki. 

Már a nyitó, nagyon beszédes című Slave Labor is igen erős, és az olyan sorokkal mint " I blame myself", " I sold my soul" vagy úgy egyben a refrén, mely éppen csak nem egyértelmű halálért könyörgés, na, ezekkel válik igazán maradandóvá. Ezek után a negyedik falat is áttörik és kicsit kiosztják az őket névtelenül és arctalanul az internet menedékéből fikázó embereket a Cyberwaste című tételben, de van háborús kesergő is a Human Shield képében. Rettenetesen sokszínű és hangulatos lemez az "Archytype", és ami felteszi a pontot az i-re, az Burton hangja, melyet most minden korábbinál bátrabban használ és elképesztően bombasztikus vokálokat szállít.

3. Mechanize (2010) 

A 2005-ös "Transgression"-nél már érezni lehetett, hogy hiányzik Cazares a csapat soraiból, de ez teljesen nyilvánvalóvá akkor vált, amikor 2009-ben újra tag lett, majd 2010-ben megjelent a "Mechanize". Nem csak az újkori FF legerősebb albuma, de egy olyan szintbeli ugrás a korábbi lemezekhez képest, amire már nagyon nagy szüksége volt a zenekarnak. Ugyan soha nem stagnáltak fejlődés terén, de olyan apró léptű volt a folyamat az új évtizedben, hogy komolyan aggasztóvá kezdett válni. Ezzel szemben 2010-ben minden megváltozott. A "Mechanize" egy iszonyatosan erős lemez lett. Talán a legbrutálisabb lemez, amit eddig az FF készített. 

Lényegében az összes korszak megidézésre kerül. A címadóval egészen '95-ig repülünk vissza, egyenesen a "Demanufacture" albumig, az Industrial Discipline az "Archetype" keményebb dalait idézi, a Fear Campaignben még egy kicsit minimalista szóló is helyet kapott, ami korábban soha nem volt jellemző a csapatra, de az album abszolút csúcspontja a Christploitation, tömény industrial death metal aprítás. Ha csak egy albumot hallgatsz meg ettől a bandától, akkor ez legyen az. Szinte tökéletes összefoglaló kép. 

2. Demanufacture (1995) 

A debütáló album egyértelmű, ám mérsékelt sikere után a fél metalvilág ledöbbent, amikor '95-ben ez az amerikai horda lerakta a "Demanufacture" lemezt. 1995 egyébként is erős év volt, több zenekarnak is ilyenkor jött be az áttörés. Elég csak a Down "NOLA" című albumára gondolni, a Death a "Symbolic"-jára, vagy a Paradise Lost "Draconian Times" című ultrasikerére. Az, hogy egy ilyen évben az FF is tudott robbantani, ráadásul nem is kicsit, ahhoz azért kellett némi szerencse.

Ugyan a "Demanufacture" számomra nem a csapat legjobb albuma, de hatása, forradalmi ötletei, és kultikus státusza megkérdőjelezhetetlen. A Ministry óta először indusztriális metal forradalom zajlott le, és ehhez elég volt egyetlen album, mely évekre előre meghatározta, hogy milyen is a jó, vaskos hangzás. Az album talán legnagyobb slágere a Zero Signal, de mindenképpen meg kell még említeni az energiabomba Body Hammert, és a közel hibátlanul sikerült Head Of David-feldolgozást, a Dog Day Sunrise-t is. Számomra a csúcs mégis a New Breed: igazi indusztriális metal himnusz. 

1. Obsolete (1998)

Az "Obsolete" talán az egyik legmegosztóbb Fear Factory-lemez, de nagyszerűsége vitán felül áll. Nem kis bátorságra vall, hogy az übersikeres "Demanufacture" után a csapat nem annak az irányán indult tovább, hanem egy jóval megfontoltabb progresszívabb megközelítést választott. A korong különlegessége abszolút a részletekben rejlik. Kezdjük ott, hogy egy konceptlemezről beszélünk. Burton egy már-már megfilmesítésért üvöltő történettel rukkolt elő, amelyben egy disztópikus világrendben az egyén fellázad, követőkre és ellenlábasokra talál, harcol az igazáért és a társadalomért, magára vállal egy lényegében öngyilkos küldetést, mely sajnos nem happy enddel ér véget.

Hibátlan keretes szerkezete van az albumnak. A nyitó, energiától és eltökéltségtől duzzadó Shock/ Edgecrusher páros után a lezáró utolsó reménysugárként ragyogó, majd bukásba és gyászba forduló Ressurection/ Timelessness kombináció, illetve ami közte történik közel 50 percen keresztül, egy igazi érzelmi hullámvasút remek sci-fi borítással. Mindemellett a zene is csak dicsérhető. Betonstabil és kemény riffek, elképesztően erős dallamok, néha még DJ-rásegítés is, majd a záró tételben egy olyan masszív, melankolikus hangulat, mely utánozhatatlan. Ráadásul egy szuper Gary Numan-feldolgozás is készült a Cars képében, melyben maga Numan is énekel. Így kell egy komplex, közel hibátlan albumot elkészíteni.