Minden kezdet nehéz, de nem minden kezdet súlyos; a hazai Avoidance zenekarnak azonban mégis sikerült olyan masszív bemutatkozó lemezt letenni arra a bizonyos asztalra, hogy az reccsent egyet. Hacsak nem valami forradalmian új hangzással, világmegváltó látásmóddal vagy egészen egyedi fúziós zenével próbálsz érvényesülni, nehéz fenntartani a figyelmet a túltelített rockzenei piacon. A melodikus death metalt játszó srácok azonban még úgy is le tudtak kötni a szeptemberben debütáló „God Of Damnation” lemezükkel egy órára, hogy még csak nem is szeretem ezt a stílust.
Bár az Encyclopaedia Metallum melodikus death metalként aposztrofálja zenéjüket, több hatás is érződik az egyórás korongon. A vokál stílusa - és helyenként az atmoszféra is - black metalra hajaz, a gitár,- és egyéb szólók pedig megkívánják a műfaji besorolás elé a technikás jelzőt is, mert amit hangszeres téren művelnek a lemezen, az külön elismerést érdemel. Gyakorlatilag úgy használják a dalszerzéshez a különféle hangszeres szólókat, mint jó magyar szakácsnő a konyhában a vöröshagymát - anélkül neki se állnak. Ha kivágtuk volna a szólókat a lemezről, lehet, hogy egy óráról félre csökkent volna a játékidő; de miért tennénk ilyet?
A hangszeres virtuózkodás nem megy a zene élvezhetőségének rovására. A dalszerzés dinamikussága miatt a szólók nem válnak egyhangúvá, unalmassá vagy öncélúvá, nem lopják el huzamosabb időre a reflektorfényt a zenekar többi tagjáról, a banda egy emberként tolja át az ember arcát egy gitárhúrokból készült szeletelőgépen. Amint pedig egy kicsit visszavesznek a technikázásból, rögtön kiderül, hogy milyen elsöprő erejű zúzdákat képesek írni. Jó példa erre az egyik személyes kedvencem, a Black Night Terror. A robbanékony, energikus darab megállíthatatlanul sodorja magával a hallgatót, olyan szólókkal és hörgésekkel megfűszerezve, mintha a Metalocalypse egyik epizódjában lennénk.
Korábban is említettem azt a gondolatomat, hogy a legtöbb dallamos death metalnak mindig van némi folkos utóíze. Nincs ez máshogy az Avoidance esetében sem, ez a legjobban az epikus, két részből álló Deathcall Of An Evil Worldben figyelhető meg. Nagyon szépen kijön a zenekar sokszínűsége is, jól összerakott, a fantasy világát idéző dallamok, szólózásban alaposan megizzasztott zenészek, némi blackes hatás a refrénben; jól állnak nekik a bőr alkarvédős stílusok, ha szabad a kiegészítők alapján meghivatkoznom a folk, illetve a black metalt.
Minél többet hallgattam, annál kevésbé éreztem találónak a „death” jelzőt a banda leírásában, de hát ki hallott már slágeres feketefémről, az olyan oximoron lenne, mint a keresztény black metal, és hát olyan sincs, ugye? Ugye?! Na, de tekintsünk most el egy percre az unblack metal, mint műfaj létezésétől, és kanyarodjunk vissza az eredeti gondolatmenethez, miszerint a vokál technikája és természete sokkal inkább idézi templomgyújtogatós kollégáinkat, mint sem azt a mély hörgést, melyet az ember a death metaltól megszokott. Nincsen ezzel gond, sőt, kifejezetten jól csinálják, nagyon jó hatást kelt a rideg károgás, és a színes, jól definiált, dallamos kíséret keveredése, talán pont ettől lesz ilyen karakteres a hangzásuk.
Sajnos nem sok információm van az együttesről, főleg a promófotók és az internet segítségére kellett támaszkodnom. Mindkettő arra utal, hogy az együttes fiatal, legalábbis az Encyclopaedia Metallum 2020-ra jegyzi a legkorábbi kiadásukat, a promófotók alapján pedig én bizony elkérném a személyit a srácoktól a dohányboltban. Ez azonban a legkevésbé sem hallatszik a produkciójukon, mind a komponálás, mind az előadásmód profikra vall. Apró dolgokba tudok csak belekötni.
Az egyik ilyen a tiszta ének használata. Jó helyeken és jól használják, de az ének minősége nem ér fel az azt kísérő hangszeres tudáshoz, emiatt picit olyan érzése támad az embernek, mintha olyan széken ülne, melynek az egyik lába pont egy apróra összehajtogatott írólappal rövidebb lenne, mint a többi. Nem sokkal, nem zavaróan, de érezhetően. Gyakorlással, rutinnal vagy akár tanárral a tiszta ének is felhozható lenne arra a makulátlan szintre, amin a többi hangszer operál. A dalszövegek szókincse, szerkezete is megérne egy kis extra energiaráfordítást; bár az énekstílus miatt ritkán érteni, de egy klisés fordulat, egy magyaros mondatszerkezet az angol szövegben a legjobb zenéből is képes kizökkenteni az embert.
Mindent összevetve úgy érzem magam a „God Of Damnation" korongot hallgatva, mintha egy növendék sárkány szárnycsapásait figyelném. Még látom azokat az apró mozdulatokat, melyek esetlenek, de már nem mernék rágyújtani az általa kiokádott lángcsóvából, mert búcsút mondhatnék az arcomnak. Csak így tovább, kíváncsian várom a következő lemezt!
9/10
